Megosztás

Kedves Barátaim,

sokáig tartott, amíg – mostanra – meg tudom írni Nektek ezt a levelet. És most is csak azért határoztam el magam, mert Slómó baráti unszolása meggyőzött arról, hogy itt az ideje a következő lépésnek.

Természetesen a szentendrei istentiszteletünkről van szó.

Amikor, a meghirdetetett kezdet előtt jó háromnegyed órával, hogy senki lelket el ne szalasszak, ott álltam a Szántó Emlékház és Imaterem csöpp udvarán, egyedül, a fejemen egy viszonylag elformátlandodott kalappal, afölött meg a csillagokkal, izgalmat és elégedettséget éreztem, valami olyasmit, amit tisztességes megbízatások teljesítése nyomán érez az ember.

És dacot.

Dacot, hogy ebben a mostani - nem különösebben bátorító - közegben mégis csak meg tudunk szervezni valamit, ami visszavonhatatlanul és nyilvánvalóan megmutatja, magunknak is és másoknak is, hogy létezünk, és az is a szándékunk, hogy létezzünk, ott, ahol ez lehetséges és ott is, ahol éppen csak alig, és hogy ezzel, legalábbis én, tartozom azoknak, akiktől az enyéim közül olyannyira radikálisan megtagadtatatott minden élmény, és ezen a mindenen belül ez az élmény és ez a választás is, hogy már megszületniük sem lehetett, s nemcsak nekik, de még azoknak sem, akik a szüleikké, unokatestvéreikké, talán szerelmeikké válhattak volna.

És hogy mi köze mindehhez az istentiszteletnek? Egy olyan istentiszteletnek, amelyen a részt vevők bizonyosan nagyobbik hányada saját bevallása szerint, persze engem is beleértve, ahogy azt mondani szoktuk elegánsan, agnosztikus?

Amelyen a részt vevők nagyobbik hányada bizonyára nem érti az elhangzó szavakat, az imák irányában nem sejt semmit, s kicsit kényelmetlenül, furcsán, idegenül és a saját helyén kívül érzi magát, amint meg nem értett és át nem élt szavak nyomán mormog vagy csak áll fel meg ül le, egy ismeretlen koreográfiában. Mi köze ennek a létezéshez és identitáshoz?

Hiszen hát modern emberek vagyunk, identitásaink individuálisak, ósdi, nem is különösebben gördülékeny mesékben nem hiszünk, annak meg végképp nem látjuk értelmét, hogy meg nem értett mondatokra hajlongjunk arrafelé, hol azelőtt az angyal állt a karddal s talán – mit talán, biztosan - most senki sincs...

Jónéhányunkat már a megnevezés, „zsidó” is irritál, ha bárki más kimondja, ránk ne süsse senki az identitásunk nevét, majd mi, csak mi, majd ha éppen akarjuk, annyira, amennyire akarjuk éppen ott és akkor, senki félre ne értse, mi nem annyira és nem úgy...talán valamennyire, de másképpen... ez az egész identitás sokkal komplikáltabb és zavarbaejtőbb bennünk, semhogy egyszerűcske közös dallamok megszólaltathatnák...

Még az lenne a legjobb, ha szépen, sallangoktól és megmosolyogtató transzcendens meséktől, makacs elkülönüléstől és fenyegető törvényektől, komplikált és értelmetlen életszabályoktól lecsupaszítva, a szabad identitások és családi fájdalmak művelődési házaiban, természetesen magyarul, anyanyelvünkön, megemlékezhetnénk olykor...Talán, egy-egy történeti érdekű előadás beleférhetne zsidó régiségekről, egy kis alkalmi smúz az antiszemitizmus állásáról, az irániakról, meg a Székhelyi elmondhatna egy Radnóti-verset a nosztalgia-partin....

Hát nem.

És itt a dacom másik ága és oka: ez nem a barátságtalan külvilággal és az iszonyatos történelemmel, hanem jelen magammal, jelen magunkkal szemben jelzi valaminek a szükségét és hiányát.

Ez a közösség, a tágabb közösségünk, a zsidó nép, ha a jövőben létezni akar, és nekem nincs kétségem afelől, hogy én azt akarom és azt tudom helyesnek, hogy létezni akarjon, akkor nem választhatja el a múltja egészét a közelmúltja traumáitól, nem választhatja el a jelenét a múltjától és főképpen nem szakíthatja meg a létének, a léte meghatározottságainak a kontinuitását azzal a háromezerötszáz évvel, ami formálta és amelyben értelmezhető.

És amelynek tartalmai és hagyományai, azok a tartalmak és hagyományok, amelyek a maguk transzcendenciájával és félelmetesen erős logikai teljesítményével együtt az euroatlanti kultúra legerősebb, legmeghatározóbb nagy metaforáinak és gondolatainak benne élnek, szilárdan, az alapjaiban, de ott vannak az elméleti fizikától a pesti kuplékig mindenütt... és bennünk, vagy, ha valakit, a fent vázolt módon és okból irritálna a többes szám, azt mondom, bennem.

És ennek az irdatlan kontinuitásnak az épületében a jelenünk és individuális identitásaink és traumáink és agnoszticizmusunk szavai természetesen csak egy vékony réteget adnak ki, nem elhanyagolhatót, nem letagadandót, nem lesöpörhetőt, de egészen bizonyosan nem az utolsó szót.

És ha ez így van, akkor ennek a közösségi és szellemi kontinuitásnak kell lennie a közösséget kifelé és befelé is definiáló, állandó és megtartó formájának is... és ha ez a megtartó és makacsul folytatódó hagyomány alapvetően vallási formájú hagyomány, akkor azt mondom magamnak, meg annak, aki hajlandó mindezt megfontolni, hogy ennek a hagyománynak és a folytatódásnak és makacsságnak a jelentősége és horizontja jóval tágabb, mint az egyébként féltve őrzött agnoszticizmusomé... és akkor, bizony, nem a nosztalgiapartikra szavazok, hanem a háromezötszáz éves kontinuitásra, nem a magyarosított és aktualizált könnyített verzióra, hanem annak a megborzongató jelenlétére, hogy ez az „etnokulturális közösség” nem értelmiségi parti, de nem is a lelkek mélyét fürkésző misztériumvallás, hanem, bizony héber nyelvében, rítusaiban, hagyományaiban és törvényeiben meg persze nemzetében élő azonosságom.

Úgyhogy a jövő hét péntekén ismét istentisztelet, annak, aki minden megfontolásával együtt szívesen van közöttünk. A részletek a szokásos hírlevélben.