A félelem 200 napja – 1.Szerző: Halmos László

2009-03-04

Ezen a néven vált közismertté a “Jisuv”, a Szentföldön megtelepedett zsidó közösség történetének az a nagyjából 200 válságos napja, amely 1942 tavasza és ugyanezen év november 4 között telt el. Ez utóbbi nap vol az, amelyen a Montgomery tábornok által vezetett szövetséges csapatok a végső csatában megtörték a tengelyhatalmak Erwin Rommel altábornagy vezette “Afrika hadtest” ellenállását El Alameinnél, ami Az utolsó védhető stratégiai pont volt Alexandriától és a Szuezi csatornától nyugatra.

Fenti kifejezés Chaviv K’naan izraeli újságíró hasonnevű, 1974-ben kiadott könyvének a címéből származik (héberül “Mátájim jöméj chárádá“).

A tengelyhatalmak szándéka a Szuezi csatorna elfoglalása volt. A szövetségesek ’42 november eleji győzelméig fennállt a veszély, hogy a német csapatok elérik a csatornát, ahonnan a Szináj félszigeten át szabad út nyílt volna a brit mandátum által kormányozott – és katonailag védett – Palesztina, vagyis Erec-Jiszráél felé.

Palesztina náci-német elözönlésének a közvetlen veszélye kétszer is felmerült a második világháború folyamán.

Először északról fenyegetett veszély, a francia összeomlást, 1940 júniusát követően, amikor a Wehrmacht elfoglalta Franciaországot, és a francia gyarmatokon a Vichy-féle nácibarát rezsim vette át a hatalmat. Ezek közé tartozott a Palesztinával északon határos Szíria is, amely akkor még a mai Libanont is magába foglalta. Ez a veszély enyhült, amikor a britek 1941 június 8-án bevonultak Szíriába (és a mai Libanon területére).

A második, az előzőnél sokkal fenyegetőbb veszély 1942 elején jelentkezett, amikor Rommel “Afrika hadteste” egyik sikeres támadást a másik után intézte Egyiptomban az elszántan védekező britek ellen. A közeli német fenyegetés igen komoly aggodalmat váltott ki a zsidó közösség vezetői körében, akik ekkor már tisztában voltak vele, hogy Palesztina német megszállása esetén mi várna az ezidőtájt már félmilliós erec-jiszráeli zsidó közösségre.

Az első veszély: északról

Franciaországban a Harmadik Köztársaság összeomlása, 1940 júniusa után Hitler a Wehrmacht által meg nem szállt dél-francia területeken egy nácibarát bábállamot hozott létre és támogatott, amelynek Vichy város lett a központja.
A Vichy-kormány igazgatása alá kerültek a francia gyarmatok is, így Palesztina határos lett a nácibarát vezetés alá került Szíriával, ami közvetlen fenyegetést jelentett az ország zsidó lakosságára (és sokszoros veszélyt Szíria-Libanon zsidóságára).

A palesztinai brit katonai parancsnokság úgy látta, hogy egy náci elözönlés észak felől valós veszély, és 1940 nyarán védelmi vonalakat épített ki Galileában, a Jordán völgyében és Szamária (Somron) hegyvidékén.

1941 júliusában a brit erők bevonultak Szíriába és átvették a hatalmat a nácibarát francia rezsimtől. A veszély azonban csak időlegesen múlt el: 1941 decemberében, miután Japán a Pearl Harbor-i támadással beavatkozott a világháború menetébe, a britek kénytelenek voltak jelentős erőket átcsoportosítani a Távol-Keletre, és ezzel a Közel-Keletet védő brit haderő meggyengült.

Az aggodalmakat csak fokozta, hogy az ekkor már a Kaukázus előtt álló, mindaddig imponáló sikereket felmutató Wehrmacht felmorzsolhatja a szovjet hadsereg ellenállását és a Kaukázuson áthatolva betör Iránba, onnan Irakba, majd Transzjordánia és Szíria elfoglalása után Palesztinába. A háború egy ilyen fordulata esetén a brit hadvezetés úgy vélte, hogy hadseregük a dél felé törő németeket nem lesz képes megállítani, legfeljebb időlegesen feltartóztatni.

A brit stratégia homlokterében elsősorban a Szuezi csatorna védelme állt, amelyhez az egyetlen szárazföldi út észak és kelet felől Palesztinán át vezet. Nagy-Britannia hadvezetése ezért kidolgozta a “Palesztina, mint utolsó erőd” tervet (“Palestine Final Fortress”), amely az ország északi hegyláncai: Galilea, a Karmel, Gilboa és Szamária (Somron) természetes védelmére alapozott. A hegyoldalakon beásott erők fogadták volna a völgyekben haladó utakon, észak-északkeleti irányból behatoló Wehrmacht páncélosait, a fő erőket és a polgári lakosság zömét Haifa városában gondolták koncentrálni. A zsidó lakosság partizánháborút folytatott volna. A Jonathan Ratner és Jichak Szade (utóbbi évtizedekig a zsidó önvédelem élő lelke) által elkészített tervezet a “Palestine Scheme” – rövidítve a P. S. – elnevezést kapta.

Az országot kormányzó brit mandatárius kormány és a katonai vezetők a tervezetet elvben elfogadták, sőt, hadianyaggal és kiképzéssel támogatták. A szerveződő zsidó önvédelem számára híradóláncot, rádió adóvevőket és híradós kiképzést biztosítottak.

A segítség részeként hírszerző és kémelhárító egységet is képeztek ki a zsidó önvédelem számára: ennek élén Mose Dáján állt, az Izraeli Védelmi Hadsereg későbbi legendás vezérkari főnöke, majd honvédelmi minisztere.

A brit hadvezetés 1941 áprilisa, Görögország náci-német megszállása után kidolgozott egy teljes kiürítési tervet is, amely akkor lépett volna életbe, ha a németeknek sikerülne elfoglalniuk Palesztinát. E terv alapján mind a brit katonákat és rendőrlegénységet, mind a polgári közigazgatást keletre, Irak, majd India felé menekítették volna.

Az evakuációs tervben egyáltalán nem szerepelt az itt élő zsidó lakosság, már csak a várható logisztikai nehézségek és az akkori primitív úthálózat miatt sem. A félmilliós Jisuvot a brit mandátumi kormány egyszerűen sorsára hagyta volna. Ráadásul a britek az ország elhagyása esetén a “felperzselt föld” taktikáját tervezték, vagyis minden ipari és mezőgazdasági létesítményt és az infrastruktúrát: az utakat, a vasutakat, az elektromos erőműveket, a villanyhálózatot és a vízműveket megsemmisítették volna.

A Jisuv, az ereci zsidó lakosság vezetősége közben azon töprengett, hogy mi a teendő egy előálló végveszély esetén. Voltak, akik azt mondták, hogy az északi határ mentén élő kibucok (mezőgazdasági kollektívák) és mosávok (ugyancsak mezőgazdasággal foglalkozó magángazdaságok) lakosságát az ország középső régióiba kell áttelepíteni, hogy a front rövidebb legyen. Jicchak Tabenkin, a kibucok tetőszervezetében elmondott beszédében azonban a többség véleményét fogalmazta meg:
“Nincs választásunk: minden erőnkkel végig kell harcolni ezt a háborút. A bázis – itteni letelepedésünk. Mind felsorakozunk a zászló alá: egyenruhában és egyenruha nélkül. … Teljes lélekkel helytállunk, vagy teljes lélekkel elveszünk. Készen állunk a helytállásra, és készen állunk az áldozatra. Nem fatalizmusunkkal győzzük le az ellenséget, hanem felelősségtudásunkkal. Nincs más választásunk: a sors ezt jelölte ki számunkra.”

Az ország védelmére a britekkel együttműködve került volna sor. Példa erre a második világháborúban a brit haderőben, az észak-afrikai és az európai hadszíntereken harcoló 30 ezer palesztinai zsidó fiatal. Az önálló önvédelem terve arra az esetre készült, ha a britek magára hagynák az országot.


A második veszély: délről

Az észak-afrikai, Erwin Rommel-vezette német-olasz Afrika-hadtest (“Afrika Korps”) 1942 tavaszán mélyen behatolt Egyiptomba és közeledett a Szuezi csatorna felé. A palesztinai zsidó közösség növekvő aggodalommal olvasta a napi híreket, hallgatta a Jeruzsálemből sugárzó “Kol Jerusálájim” (Jeruzsálem hangja) és a BBC tárgyilagos beszámolóit a harcok folyásáról. A Jisuvban kialakuló hangulatot tovább rontották az orosz hadszíntérről érkező jelentések, amelyek 1942 tavaszán szinte kizárólag a szovjet hadsereg visszavonulásáról és a Wehrmacht térnyeréséről szóltak. (Emlékeztetőül: a sztálingrádi csata, amelynek kimenetele a náci német hadsereg számára a “vég kezdete” lett, csak 1943 februárjában dőlt el.)

Ekkortájt érkeztek az első beszámolók Palesztinába a megszállt Lengyelországban és Ukrajnában élő zsidó lakosság szisztematikus és tömeges irtásáról is.

Úgy tűnt, hogy nincs erő, amely Hitlert megállítsa. És, ha nem volt elég a katonai helyzet kétségbeejtő alakulása, a Palesztinában élő arab többség egyre súlyosabb biztonsági kockázattá vált mind a brit hatóságok, mind a zsidó lakosok számára.

Az arabok ugyanis szabadítóként várták a német csapatokat és Adolf Hitlert az egész arab Kelet Abu Alinak nevezte. Az arab kávéházak slágerének a szövege magyarra fordítva így hangzott: “Nincs többé Monsieur, nincs többé Mister / Az égben Allah, a Földön Hitler”.

Az olasz rádió arab adása, amelyet a Közel-Kelet legtöbb országában jól lehetett fogni, biztosította hallgatóságát: El-Almaníjja (Németország) Führere igaz szunnita muzulmán, aki napjában ötször borul le Mekka felé…

Mordecháj Náor izraeli történész “A nyolcadik hadoszlop” című könyvében, amely ezzel a korszakkal foglalkozik, leírja, hogy a negyvenes évek elején családjával Gán Jávne faluban élt.

“Nálunk és a környező zsidó településeken megjelentek a szomszédos arab községek lakói és mindenki számára jól érthetően felosztották maguk között a zsidók házait, jószágait, lányait, asszonyait”.

Ebben a válságos időszakban az országot kormányzó britek csakis a Jisuvra, a zsidó közösségre számíthattak természetes szövetségesként. Az együttműködés a brit hatóságokkal sem korábban, sem későbben nem volt annyira teljes, mint 1942 tavaszán-nyarán.

A Hágáná (“Védelem”) nevű félhivatalos zsidó önvédelmi szervezet elitcsapata, a Pálmách (a Plugot máchác rövidítése, jelentése “rohamcsapatok”) 1941-ben alakult meg brit beleegyezéssel. A veszély növekedésével németül anyanyelvi szinten beszélő, szőke, kékszemű fiatalokat készítettek fel a bevonuló német csapatok elleni gerillaharcra és szabotázs cselekmények végrehajtásra.

A válság mélypontján, 1942 április végén a Pálmách teljes legénységét mozgósították és az ország déli régiójába, főképp a Negevbe vezényelték. Ám hamarosan kiderült, hogy nincs elegendő fegyverük: a britek által ígért muníció nem érkezett meg a kijelölt helyekre. Állítólag azért nem, mert a britek a visszavonuló sereg zsidó katonáit fegyverestől a Pálmách rendelkezésére bocsátották volna.



Az összes hozzászólás megtekintése (0)