Azzal kezdődött, hogy egyáltalán nem volt kedvem.
Minek küldjek be bármilyen pályázatra is akármit?
Ráadásul a téma olyan szívemhez közeli, lelki világom mélyéhez tartozik, hogy nem szívesen teszem ki mustrára, közszemlére, pláne versenyeztetni!
Unokaöcsém azonban véletlenül egy kevésbé ellenálló pillanatomban üzent: „tavaly voltál Izraelben, biztosan fényképeztél olyat, amit be lehetne nevezni” – mondta éppenhogy nem erőltetve, ami olyan mentalitás, hogy nálam sokkal hatékonyabb, mint a zord sürgetés.
Egy pillanatra érdekesnek tűnt, hogy a kizárólag magánhasználatra készített fotókat – sokadszorra – tűnődve átnézzem.
Abból indultam ki, hogy erősen lebeszéltem magam.
Óriási tapasztalathalmazt gyűjtöttem abból, milyen keserves végigkínlódni udvariasságból mások végeláthatatlan sorozatait, amelyek az illetőnek bizonyosan kedves emlékébresztők, ám az avatatlan kívülálló csak imitálhatja, hogy ő is épp olyan kedvét leli bennük.
Miért kényszerítsem én ilyen illedelmes füllentésekre a többieket?
De azért már feltámadt bennem valami jóféle becsvágy.
Fotográfusnak amatőr vagyok, de televíziós szerkesztő-riporterként meg hivatásos.
Hátha mégis van olyan a tarsolyomban, ami nem csupán nekem fontos, de más is jólesően rácsodálkozhat. S képem is van hozzá, mit mutathatok…
Szigorúságomból mindazonáltal nem engedtem.
Pontosan emlékszem, hogy milyen meghatottságot váltott ki belőlem, amikor ellátogathattam egy Bnei Brak-i lakásba, ahol egy magyarnyelvű könyvtárba pillanthattam be. Egy néni gondozta az állományt, három szobában sorakoztak a könyvek. Boldog volt, hogy mutathatta, az amatőrök szenvedélyével, s a bevallott bánattal, hogy alig-alig jönnek már, egyre fogynak a magyar anyanyelvűek, mert a kint született nemzedékek már nem tanulják meg ezt a bonyolult nyelvet.
Erről az elgondolkodtató helyről, s a néniről nem készítettem jól komponált képet. (De lám, mégsem volt fölösleges kitérő, mennyi gondolatra nyithatunk egy elkapkodott felvételből is!)
Felötlött a válogatás közben az is, vajon a többiek mit rögzítettek gépeikkel? Utóbb kiderült, hogy a már közismertnek mondható tájak, alakok, motívumok is megragadhatóak úgy, hogy a néző valami rejtélyes többletet, az ábrázoltnak mélyből fakadó lényegét láthassa meg.
Mint amikor a Kótelnél – ez az egyik legszuggesztívebb fotója a kiállításnak – a fekete kaftános, kalapos ortodoxok között ott áll az izraeli katona, gyakorló egyenruhában, vállán átvetett fegyverrel, s ebben a pillanatban mégis a tökéletes egység látható és láttató ereje elevenedik meg a közös ima felmagasztalt pillanatában.
Helyben vagyunk. Lehetünk imádkozók, lehetünk „civilként” térülő-fordulók, Izraelben mintha minden átlényegülne.
Szép Ernő, egyik legkedvesebb költőm tűnődik naplójában, hogy az embereknek csodálkozni kellene, ámulni, ha zsidót látnak, hiszen minden zsidó a Biblia népének leszármazottja, és már ez önmagában érdekes. (Persze a „mi sokat szenvedett népünk”, szinte hallom gyerekkoromban az otthoni hangot, kiegyezne olykor a világ kevesebb „kitüntető figyelmével.”)
Nem húzom az időt, vallok.
Az Erzsébet téren – Budapest szívében - kiállított Pixrael fotókiállításon a Veterántalálkozó című képet én követtem el. (Jelen sorok írásakor még nincs kiírva a nevem, mert a technika ördöge sem alszik, nemcsak a nyomdáé.)
A képen Lala bácsi és barátja, Askelon látható. Valahol a Rchov Tverián álltunk meg kis tereferére. (A Bne Brak-ot jobban ismerők tudják, ez a Jabotinski és a Rabbi Akiba közelében húzódó egyik kis utca.)
Lala igazi neve Deutsch Mordecháj, (Edelényben, szülőfalujában még Lajos), 1948 óta él ott, sok kor- és sorstársához hasonlóan róla is elmondható, hogy a Teremtő (áldassék a Neve!) jelentős önrészt vállalt, hogy a gyűlölettől elvakult pusztító erőktől megóvja. (Az ő életútja, s amit ő tud, az tényleg külön könyv lehet.)
Az elkapott pillanat egy abból a Woody Allen-i filmek hangulatából, ami ott rögtönződött, ahogy Lalát kísértem a fogorvoshoz. Micsoda véletlen, egymás után bukkantak fel idős férfiak, hölgyek, s mint egy mesében, mindenki tudott magyarul! (És egy fiatalabb is, Lautman Bandi, akinek órásboltja van a Rabbi Akibán, lejjebb pedig Lőwy úr, kicsiny bútorbolttal, aki elemes zsebventillátort ajándékoz, mert akkora a hőség júliusban, Izraelben.)
Csak bámészkodtam elrévülten.
Ad az élet néha ilyen hangulatokat, amikor nem hiányzik semmi, csak egész egyszerűen olyan jólesik belemerülni a pillanatba. Akiket Pesten már végképp elvesztettem, itt mintha még egy percre láthatnám. Semmi különlegeset nem mondanak, de épp ez a magától értetődő hétköznapiság, ami mégis minden ízében megidézi az eltávozottak, szeretteim lelkét, ez olyan édes, mintha gyerekként édességet kapnék.
Szinte gépiesen exponálgattam. És ők, a drága kis öregek, ők is gyerekként örültek ennek. (Akárha Tandori Dezső egyik mackós versében a szereplők: „most lefényképezkedünk, hogy mindörökre meglegyünk.”)
„Várj egy pillanatot”, mondta Lala, mert átfutott egy szokásos fekete betűs kis lapot a falra ragasztva. „83 éves vagyok, mindig megnézem ki ment el”, mondta egyszerűen. Aztán – micsoda dramaturg az élet! – a következő sarkon hászid felvonulók jöttek, valami szefárd rockzenére vonultak, vitték a hírt, hogy a Mosiah már úton van.
Többedszeri utamon már semmi sem meglepő. Amit fényképezgetek, az nem azért kell, mert bárkit is elkápráztatni akarnék. Csak úgy magamnak, segíteni lankadó memóriám.
Beküldtem végül néhány fotót. Az esélytelenek nyugalmával.
Ráadásul a regisztrációs adatok elvesztek, üzentek körlevelekben, hogy minden pályázó újból jelentkezzen. Mikor másodszorra sem sikerült, megadtam magam a sors akaratának, még hümmögtem is, minek nyüzsögtem, itt a jel, leint a véletlennek álcázott gondviselés, miért pont az én képeim, rokonaim ábrázata érdekelne idegeneket? Nekem érdekes, nekik nem, rendben van.
Ó, bár más nagyszabású ügyben is ilyen elegánsan rezignált lehetnék! (Hasonló eredménnyel.) A Hercegprímás utca felől bandukoltam bús egykedvűséggel, amikor látomásom támadt!
Hát itt mosolyog Lala Bne Brak-ból, a budapesti alkonyatban! (Plusz Askelon.)
A paravánra kasírozott fotográfián, természetesen.
Ez egy olyan reveláció, amit, aki átél, nem igazán tud mással helyettesíteni

Egy ellesett pillanat a szokásos reggeli imából, "Áldott, aki életben tartott, megőrzött bennünket, s megengedte megélnünk ezt a napot." (Szerényi Gábor felvételei.)

Többről szól ez, mint egy jól sikerült fotográfia, kettős portré. Lala, aki járt itt az utóbbi években számos alkalommal, átélve ragaszkodó szeretetet, de sosem tudja felejteni, amikor 1944-ben a Szent István körúton légiriadókor futott egyedül, nem merve bekéredzkedni sehová, szökött munkaszolgálatosként, kitaszítva, s most a többi rettenetet nem is idézve fel.
Rögtön ez jutott eszembe, hogy milyen szép győzelem ez.
Legyinthetnek, hogy bagatell, de én mégis ragaszkodnék.
Deutsch Lala, aki egy izraeli háborúból sem futamodott meg, a legszorongatóbb ellenséges támadásoknál is elhárította az amúgy szívbéli invitálást, hogy „jöjjön haza, itt békében élhet”, mondván az ő hazája Izrael. Ki közben úgy tudja a magyar költészet nagyjait – Arany Jánost, Vörösmartyt, Petőfit és a többieket – idézni, hogy sok „magyarkodót” iskolázna le, de tőle idegen a fölényeskedés.
Mindezt a kép nézői persze nem tudhatják.
Sebaj.
„Több dolgok vannak földön és égen… mintsem bölcselmetek Álmodni képes” – kívánkozik ide Hamlettől idézet, tán, mert éjszaka írom e sorokat, s elképzelem az izraeli fotókat most ott a pesti parkban. S talán nem túlzás beléjük látni – a láthatón túl – a szeretet kikezdhetetlen nagyvonalúságát.