[Alan M. Dershowitz 42 éve oktat jogot a Harvard Egyetemen.]

    Izrael fegyveres akciói Gázában a nemzetközi jog szerint mindenestül elfogadhatóak, Izrael Állam önvédelmi politikája a terrorizmussal szemben mintaszerűnek mondható. Az ENSZ-alapokmány 51. cikkelye fenntartja a jogot minden államnak, hogy fegyveres támadás ellenében megvédelmezze magát. Az egyetlen korlátozás, amellyel a nemzetközi jog él minden demokratikus országgal szemben, az az, hogy lépéseinek meg kell felelelniük az arányosság elvének. Izrael akciói messzemenően megfelelnek ennek az elvnek.

Amikor Barack Obama idén nyáron felkereste Szderot városát, ott ugyanazt láthatta, amit jómagam is láttam március 20-i látogatásom alkalmával. Az elmúlt négy évben a palesztin terroristák – leginkább a Hamász és az Iszlám Dzsihád tagjai – több mint kétszáz rakétát lőttek ki erre a polgári területre, melynek lakosai többnyire kétkezi munkások, alacsony sorban élők. A rakéták egyetlen célja a polgári áldozatok számának növelése, némelyikük alig néhány méterre csapódott be iskolaudvarok, óvodák, kórházak, iskolabuszok közvetlen közelében. Mások elérték céljukat (a halálos polgári áldozatok száma 2001 óta tíznél is több), 2008 februárjában egy négygyermekes apát öltek meg, a helybéli egyetem hallgatóját. E polgári célpontok ellen kilőtt rakéták számos sebesülés és traumás hatások okozói is, az áldozatok gyermekek.

Szderot lakóinak a rakéták kilövésétől mintegy tizenöt másodpercük van, hogy fedezékbe vonuljanak. Az általános szabály az, hogy mindenkinek tizenöt másodpercnyi távolságon belül kell lennie valamelyik fedezékhez, tekintet nélkül arra, mit csinál éppen. Fedezék mindenütt van, de az idősebbeknek és a fogyatékkal élőknek nem könnyű eljutniuk a biztonságig. Aznap este, szderoti látogatásom idején a közelben landolt egy rakéta, és semmiféle riasztás nem előzte meg a becsapódást. A figyelmeztető rendszer távolról sem tökéletes.

A világ más részein a csecsemők első szava, amit megtanulnak, rendszerint a „papa” és a „mama”, Szderotban ez a szó a „riadó”. A szderoti rendőrfőnök százával mutogatott nekem innen-onnan összegyűjtött rakétarepeszeket. Sokukon rajta van a halálos „küldeményt” kilövő szervezet neve. Bár polgári személyekre célzott tüzet nyitni nyilvánvalóan háborús bűn, a szderoti polgárokra lövöldöző terroristák olyan büszkék e vétkükre, hogy „aláírásukkal” jegyzik a gyilkos fegyvert. Jól tudják, hogy amiként a világ realitásai manapság festenek, gyilkosságaikért és gyilkossági kísérleteikért az igazságszolgáltatás sosem fogja utolérni őket.

Barack Obama a Szderotban tapasztaltak után azt találta mondani, hogy ha az ő két lánya rakétatámadásoknak volna kitéve az otthonukban, bármit megtenne, ami hatalmában áll, hogy leállítsa a támadásokat. Remélem, hogy Obama elnök úr álláspontja nem fog eltérni Obama elnökjelölt úr álláspontjától.

Szderot lakói valósággal követelték, hogy nemzetük tegyen valamit a védelmük érdekében. Legtöbbjük láthatóan egyetértett az izraeli döntéssel, a Gázai-övezet megszállásának befejezésével, a csapatok és a telepesek visszavonásával, annak ellenére is, hogy a megszállás idején egyre gyakoribbá váltak a Szderot ellen intézett rakétatámadások. De a megszállás végeztével az Izrael cselekvési lehetőségei igencsak leszűkültek, minthogy a Hamász szándékosan sűrűn lakott területekről indítja pusztító rakétáit, s az izraeli haderő szigorúan tartja magát ahhoz, hogy a lehetőség szerint el kerülni a civil áldozatokat.

Sűrűn lakott területekről indítani rakétákat: ez a legújabb stratégiai fogás a halálkedvelő terroristák és az életigenlő demokráciák közötti harcban. A terroristák megtanulták, hogyan fordítsák a demokrácia morális alapköveit azok ellen, akik nem szeretnének civil áldozatokat, ellenséges civil áldozatokat sem. Egy nemrégiben történt incidens során az izraeli hírszerzés tudomására jutott, hogy egy lakóházban rakétákat tárolnak és szerelnek össze. Nyilvánvalóan katonai célpont az ilyen, minthogy rakétáikat onnan izraeli civilekre lőtték ki. De a házban nem csak rakéták voltak, hanem egy család is. Az izraeliek tehát telefonon értesítették a ház lakóit, hogy otthonuk katonai célponttá vált, és harminc percet adtak nekik, hogy kiürítség az épületet a támadás előtt. A ház tulajdonosa riasztotta a Hamászt, mire anyák sokasága lepte el a tetőt, csecsemővel a karjukon. A Hamász tudta, hogy Izrael nem támad meg olyan házat, amiben civilek tartózkodnak. Azt is tudták, hogy ha neadjisten az izraeli hatóságok nem értesülnek róla idejében, hogy civilek tartózkodnak a házban, és megtámadják, a Hamász óriási PR-sikert tudhat magáénak, elesett civilek képeivel volna tele a média. Az imént mondott esetben Izrael értesült a civilekről, és lefújta a támadást. Az élő pajzzsal imígyen megvédelmezett rakétákat utóbb izraeli civil célpontok ellen használták fel.

Így fest dióhéjban a dilemma, mellyel a morális szempontok iránt érzékeny demokráciák szembesülnek. A Hamász taktikája nem lett volna működőképes például az oroszok ellen Csecsenföldön. Ha az oroszokra lőttek, ők viszonozták a tüzet, civilekre is, habozás nélkül. Nem működött volna Dárfúrban sem, a dzsandzsavíd-milícia ezrével öldöste le a civileket, két és fél millió embert mészároltak le a köztük megbújó lázadókkal való leszámolás „közben”. Bizonyos taktikák csak olyan ellenféllel szemben eredményesek, akinek valóban számít, hogy a civil áldozatok száma a lehető legkevesebb legyen.  

Az elmúlt néhány hónapban Egyiptom által összehozott, törékeny tűzszünet volt érvényben. A Hamász beleegyezett, hogy leállítja a rakétatámadásokat, Izrael pedig ígéretet tett, hogy nem folytat katonai akciókat a Hamász Gázai-övezetben tartózkodó terroristái ellen. A tűzszünet morálisan kétséges alapokon nyugszik, jogilag pedig erősen asszimetrikus.

Izrael voltaképpen azt közölte így a Hamásszal: „Ha ti hajlandóak vagytok nem követni el újabb háborús bűnöket ártatlan civileink ellen, mi sem vesszük célba – mellesleg teljesen törvényesen tennénk – a ti terroristáitokat.” A tűzszünet idejére Izrael fenntartotta magának a jogot önvédelmi akciókra, hogy például megtámadja az olyan terroristákat, akik éppen rakétát készülnek lőni polgáraira.

Az ellenségeskedések megkezdése előtt alig valamivel Izrael ajánlatot tett a Hamásznak. Az ajánlatban volt ígéret és fenyegetés is: Izrael megnyitja a határellenőrzési pontokat, hogy a humanitárius segély megint bejuthasson Gázába (az ellenőrzőpontokat korábban azért zárták be, mert Gázából célba vették őket rakétákkal); ugyanakkor az izraeli miniszterelnök határozott ultimátumot intézett a Hamászhoz: ha nem hagy fel a rakétatámadásokkal, nagyszabású katonai ellencsapásra számíthat. A Reuters így számolt be a folytatásról:

„Izrael újra megnyitotta a Gázai-övezetbe vezető határátkelőhelyeket pénteken, egy nappal azután, hogy a miniszterelnök figyelmeztette a palesztin fegyverseket, hogy ha nem hagynak fel a rakétakilövésekkel, súlyos árat fognak fizetni érte. A humanitárius segítség beáramlása ellenére a palesztin fegyveresek tucatjával lőttek ki rakétákat és gránátokat Izraelre pénteken is. Az egyik véletlenül egy gázai házat talált el, megölt egy ötvées és egy tizenhárom éves palesztin kislányt… az újabb támadások fokozhatják a feszültséget, amely végül akár katonai ellencsapásban tetőzhet, hogy véget vessenek a rakétakilövéseknek. Palesztin munkások az átkelőknél azzal a hírrel szolgáltak, hogy üzemanyag érkezett a gázai központi erőműhöz, és hogy még aznapra várnak mintegy száz teherautónyi lisztet és egyéb humanitárius segítséget.”

A Hamász változatlanul lőtte rakétáival Izraelt, és Izrael állta a szavát: gondosan kitervelt légicsapást intézett a Hamász célpontjai ellen.

Vasárnap beszéltem a légierő egyik nyugállományú tábornokával, aki részt vett a támadás tervezésében. Elmesélte nekem, milyen hírszerzési és tervezési manőverekkel készültek arra az eshetőségre, ha szükségessé lesz a katonai válaszcsapás. Az izraeli légierő nagyon pontosan bemérte a Hamász-célpontokat, hogy a civil áldozatok száma a lehető legkevesebb legyen. Azt a Hamász-források is elismerték, hogy az áldozatok többsége a Hamász terroristái közül került ki, bár természetesen elkerülhetetlenül estek civil áldozatok is, minthogy – a BBC-újságíró Rushdi Abou Alouf szavait idézve, aki határozottan nem Izrael-barát – „a Hamász biztonsági létesítményei a város közepén találhatóak”. A balkon – otthona erkélye –, melyről a létesítmény bombázását figyelte, mintegy húsz méterre van az illető katonai célponttól.

Háromféle nemzetközi reakció érkezett Izrael Hamász-elleni katonai akciójára. Nem meglepő, hogy a Hamász, Irán és más keményvonalas Izrael-utálók azzal érveltek, hogy a Hamász izraeli civilek ellen intézett rakétatámadásai mindenestül legitim akciók, és hogy az izraeli válaszcsapás az, ami háborús bűnnek minősül. Ugyancsak kevéssé meglepő az ENSZ, az Európai Unió, Oroszország és mások válasza, akik – legalábbis amennyiben Izraelről van szó – sajátos módon morális és törvényes párhuzamot képesek vonni a civileket célponttá tevő terroristák és a terroristákat válaszcsapással sújtó demokrácia között.

A háromféle válasz közül nem az Irán–Hamász-féle abszurdum a legveszélyesebb, amit a gondolkodni képes és erkölcsi érzékkel bíró emberek többsége amúgy is meg nem hallottá tett, hanem az ENSZ és az EU válasza, amely a civilek lemészárlása és az ENSZ-alapokmány 51. cikkelye alapján kivitelezett legitim önvédelem közé egyenlőségjelet tesz. Ez a morálisan hamis „kiegyensúlyozottság” csak a terroristákat bátorítja a nemzetközi törvényeket semmibe vevő civilellenes akcióikban. Az USA járt el méltányosan, amikor a Hamászt hibáztatva arra sürgette Izraelt, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt a civil áldozatok számának mérséklésére.

Némely vélekedések szerint Izrael megsértette az arányosság elvét azzal, hogy sokkal több Hamász-terroristát ölt meg, mint ahány izraeli civil esett áldozatául a rakétatámadásoknak. Ez abszurd félreértelmezése az arányosság elvének, legalább két okból is.

Először is nincs helye „egyensúlynak” ártatlan civilek szándékos megölése és a Hamász-harcosok ugyancsak szándékos kiiktatása között. A háború törvényei szerint akárhány fegyveres megölhető, ha azzal akár egyetlen ártatlan civil életét meg lehet menteni.

Másodszor az arányosság nem a civil halálos áldozatok száma alapján mérlegelendő, hanem a további civil áldozatok potenciális rizikója alapján, illetve azoknak a szándékai alapján, akik civil célpontokat támadnak. A Hamász annyi civilt igyekszik megölni, ahányat csak tud. Rakétáit iskolák, kórházak, játszóterek és más minden tekintetben civil célpontok ellen irányozza be. Az, hogy nem sikerült annyi civilt megölniük, ahányat csak szerettek volna, az annak köszönhető, hogy Izrael fantasztikusan sokat áldozott megfelelő fedezékek előteremtésére, és hogy sikeres korai veszélyjelző rendszert telepített.

A Hamász ugyanakkor nem épít fedezékeket, éppen azért nem, mert az áll az érdekében, hogy a lehető legtöbb civil palesztin essen áldozatul az izraeli katonai akcióknak. Tapasztalatból tudják, hogy ha Izrael katonai válaszcsapásokra kényszerül, és annak sajnálatos eredményeként akár csak néhány civil is áldozatul esik, a nemzetközi közvélemény hajlamos Izraelt elítélni. Izrael maga is tisztában van ezzel a szomorú realitással, és mindent megtesz, amit tehet (sőt még azon túl is), hogy minimalizálja a civil áldozatok számát, odáig is elmegy, hogy felad jogos célpontokat, mert azok túl közel esnek civil területekhez. Az izraeli akciók tehát messze kielégítik az arányosság elvét és a fegyveres támadás elleni önvédelem jogosságának elvét is.

Amíg az ENSZ és a nemzetközi közösség többsége el nem ismeri, hogy a Hamász háromféle háborús bűnben is vétkes – izraeli civil célpontokat támad; saját polgárait élő pajzsként használja; és az ENSZ egyik tagállamának megsemmisítésére törekszik –, és hogy Izrael önvédelemből cselekszik, katonai szükséghelyzet nyomására, addig a konfliktus konfliktus marad, sőt akár ki is terjedhet. Ha Izrael sikerrel jár a Hamász terrorszervezet megsemmisítésében, talán lesz alapja a valódi békének a palesztin hatóság és Izrael között. De ha a Hamász kitart az izraeli polgári célpontok ellen intézett támadásaiban, Izraelnek nem lesz más választása, mint változatlan erőfeszítéseket tenni önnön védelmére.

[Alan M. Dershowitz 42 éve oktat jogot a Harvard Egyetemen.]