Jesiva a betegszobában

Az idő ment tovább. Én elhagytam Budapestet. A rák visszatért, de Mendel ugyanaz maradt. Amikor csatlakoztam a chabard.org Kérdezd a rabbit rovatának csapatához, elkezdtem e-maileket kapni Mendeltől. Statisztikáinkat visszanézve kiderült, hogy összesen 439 email-váltást indított, amiből néhány hosszú beszélgetésbe torkollott tucatnyi véleményváltással. És ott voltak a telefonhívások. Tudtam, hogy Amerikában van, táborban, kezelésen vagy családi ünnepségen, amikor felhívott. Imádta a családját és megragadott minden alkalmat, hogy velük ünnepeljen. Remegő hangján, ami olyan gyenge volt, hogy alig hallottam, újra meg újra megismételte a kérdéseit – a kérdéseket, amik a fejében kavarogtak, és amiket meg kellett osztania. Volt, hogy rögtön tudtam válaszolni, de sokszor előfordult, hogy nem. Ilyenkor megígértem, hogy vissza fogok térni a témára, amint megtaláltam a választ. Az utolsó eszmecserénk témája az volt, hogyan mondjon úti imát (tfilát háderech), ha olyan rövid útra indul, ahonnan még aznap visszatér. Ahogy általában, Mendel nem elégedett meg az információval, amit először adtam neki, és folyamatosan újakat próbált szerezni. Az első kérdése ebben a témában 2010. január 5-én reggel 8.30-kor érkezett és ezen a szálon folytattuk a beszélgetést egészen 2011. november 10. reggel 9.34-ig. Nem tudom, hány ilyen utat tett meg azalatt a közel két év alatt, amíg ezt a témát vitattuk meg – bár elrettent a Bécsbe vagy az Egyesült Államokba megtett utazásoknak a gondolata: kétségbeesett kísérletek, melyekkel az életébe kapaszkodott, az élethez, amelyért olyan erővel küzdött, több, mint tíz éven át! Ennek az egyetlen levelezésnek az ideje alatt született két gyermekem, másik országba költöztem és megvettem életem első autóját. De Mendel megrekedt az időben, örök kamaszként próbálva jesivát teremteni önmagának new yorki kórházi szobájában vagy magyarországi otthonában, saját elméjének magányában. Mendel bármiről tudott kérdezni, ami a Tórával volt kapcsolatos. Néha az éppen tanult Talmudi szakaszról kérdezett. Máskor az imák rendszeréről. A bonyolult pészach széderről, részletekbe menő kérdések a kóserság törvényeiről: ilyen és ehhez hasonló témák jártak a fejében. A kérdések egy része fájdalmasan rávilágított arra, hogy beteg volt. Kérdezett arról, hogyan mosson helyesen kezet az ébredéskor reggel, vagy akár éjszaka, ha túl gyenge ahhoz, hogy kiszálljon az ágyból. Aggódott, hogyan mondja el a lefekvéskori Smát, ha nem tud utána elaludni, és hogy milyen szabályok vonatkoznak a sófárfújás vagy a Megila felolvasásának hallgatására a hallókészülékével. Édesapja, Oberlander Baruch rabbi elismert háláchá (zsidó jog) szakértő és a magyarországi Bét Din (rabbinikus bíróság) feje. Mégis, Mendel sosem volt elégedett a tőle kapott válaszokkal, mert arra gyanakodott, hogy apja túl elnéző vele a gyenge egészségi állapota miatt. Utolsó beszélgetésünk során konzultáltam egy rabbival Crown Heightsban mielőtt válaszoltam volna a kérdésére. Mendel ragaszkodott hozzá, hogy utánajárjon, ki volt a rabbi, és hogy a válaszában említett gyakorlat épp hogy elfogadható vagy a leghelyesebb útja-e az istenszolgálatnak. Mendel szülei, Baruch és Batsheva a két legelhivatottabb és legelkötelezettebb ember, akit csak ismerek. Eget-földet megmozgattak, hogy segítsenek imádott fiuknak. A család éveket töltött kicsiny lakásokba és alagsori szobákba zsúfolódva Brooklynban, míg Mendel kezeléseken esett át. Semmilyen ár nem volt drága és semmilyen erőfeszítés nem volt túl sok. A megrögzött makacsságot, amivel olyan sokat tettek a magyarországi zsidóság reneszánszáért, állították csatasorba azért, hogy csodát tegyenek Mendelért. És csodát tettek. Mendel még tíz évet élt. Tíz Tóra tanulással, szeretettel és reménnyel teli évet. Mendel nagyon szeretett részt venni a Camp Simchában, egy nyári táborban, amit súlyosan beteg gyerekek számára szerveznek. Minden évben egyeztettem vele a táborozási terveit, tudtam, hogy ez egyike azon a kevés dolognak, amit a kortársaival együtt élt át. Mendel szeretett zenét is hallgatni, (Tulajdonképpen, mikor először találkoztam vele, egy gyerekeknek szóló zeneválogatást vittem neki, amit az akkor Dél-Afrikában tanító bátyám küldött neki ajándékként.) Emlékszem, szerette reb Yom Tov Erlich jiddis zenéjét, és a chabad.org-on közzétett Itche Kadoozy műsorokat. Ezek voltak a normalitás kis szigetei az élethosszig tartó szenvedésben. Remélem, hogy mi, a chabad.org-nál ilyen sziget voltunk. Mendel húsz éves volt, de számomra örökké kamasz maradt, a fiú, akinek az életét rövidre szabta a kór, ami tönkretette az agyát, de érintetlenül hagyta az elméjét. Számomra a mendel@zsido.com e-mail cím szentté lett, amit egy kis nagyfiú könnyei szenteltek meg, aki mindennél jobban szeretett volna jesiva tanuló és chabad küldött lenni. Báruch Dáján, Háemet, áldott az igaz bíró! Nem kérdéses, hogy amint teheti, Mendel Elijáhú prófétát fogja nyaggatni a kérdéseivel. És ha Elijáhú nem tudja majd a választ, biztos vagyok benne, hogy magához az Örökkévalóhoz fordul majd. Mert mindennek ellenére, Mendel sosem hagyta abba a kérdezősködést.