Olyan mintha minden héten karácsony lenne!

Megosztás

- Ünnepelte valaha a karácsonyt családi körben?
- Sok pesti zsidó család megüli a karácsonyt valamilyen formában, a kommunizmus idején ez az ünnep kilépett a hagyományos jelentéséből. Én is voltam ilyen családi eseményen, még ha nem volt is vallási jellege; természetesen nem Jézus születéséről emlékeztünk meg. Vallástalan közegből származom: a miénkhez hasonló famíliákból kiürült a zsidó hagyomány. Együttlétekre azonban mindenhol szükség van, tehát így alakulhatott ki a karácsony felemás megülése. Ma már persze úgy gondolom, hogy az lenne a jó, ha az enyémhez hasonló családok visszatalálnának saját hagyományaikhoz. Ennek a folyamatnak nem feltétlenül kell vallásossággal járni, de jó, ha az ember tisztában van a gyökereivel. Egy kedves rokonom mondta egyszer, miután életében először részt vett egy péntek esti sabbáti családi vacsorán: „Ez fantasztikus! Olyan, mintha minden héten karácsony lenne." Valóban, a sabbáti vagy ünnepi együttlétek különleges varázsa minden szempontból sokat ad nekünk.

- Ha otthon semmilyen indíttatást nem kapott, miképpen jutott el nemcsak a valláshoz, de a rabbi hivatáshoz?
- Családom históriája szokványos magyar zsidó történet. Mint sokaknál, nálunk is elindult öt-hat nemzedékkel ezelőtt az asszimiláció. Egyik ágon az üknagypapám már nagy bajuszú magyar ember volt, de valamennyire még tartotta a zsidó ünnepeket. Nagyszüleim a húszas-harmincas években alig kötődtek a vallásukhoz, a holokauszt pedig még inkább eltávolította a családot a zsidóságától. Ilyen környezetbe születtek a szüleim, mindketten 1948-ban. Nagyszüleim úgy gondolták, a szocializmus elhozta azt a békét, aminek hiányától annyira szenvedtek. Szüleim már nem voltak párttagok, és nem hittek a rendszerben. Nem voltak részesei az ellenzéki mozgalmaknak, de szemben álltak a hivatalos ideológiával. Voltak is viták szüleim és nagyszüleim között: utóbbiakat megviselte a rendszerváltás. Nagypapám szívrohamot kapott, s utána már nem is lehetett vele politikáról beszélni. Ő egyébként vallásos családban nevelkedett, bár 16-18 éves korában szakított a hitével. A numerus clausus miatt nem tudott Magyarországon egyetemre járni, tehát már a háború előtt adódott számára a baloldaliság. Summa summárum: liberális szellemű családban nőttem fel. Szüleim kivételesen azon szabadelvűek közé tartoznak, akik nem csak addig megengedőek, amíg úgy gondolkodsz, mint ők. Zsidó neveltetést nem kaptam, szüleim ateistának vallották magukat. Én 11 éves koromban kezdtem érdeklődni Isten iránt, s nem akartak erről lebeszélni. Utána jött a következő tudatosulás 11-12 éves koromban, amikor tisztába jöttem a zsidóságommal, s azzal is, hogy ez egy több ezer éves kultúrához, valláshoz, szellemi örökséghez való tartozást jelent, és számos kötelességgel jár.

- Korábban nem tudta, hogy zsidó?
- Mindig tudtam, hogy zsidó vagyok, de fogalmam sem volt, hogy az mit jelent. A szüleim azonban sokáig nem is tudták, hogy zsidók, így nem adhattak át semmit. Csak véletlenül, az eredeti anyakönyvi kivonatukból jöttek rá; az ő szüleik nem akartak erről beszélni velük. Ez édesapáméknak újabb trauma lehetett. Én is találkoztam a holokauszttal, s kisgyerekként nyomasztó volt belegondolni abba, hogy olyan embereket, mint én, valakik meg akarnak semmisíteni. Mindez sok gondolatot indított el bennem. Szerettem volna a dolgot jobban megérteni. Rájönni, hogy mi vezetett ide, s mit jelent zsidónak lenni. Aztán rájöttem, hogy a zsidóság egy vallás, illetve nagyon gazdag, több ezer éves kultúra, különleges szellemi örökség. Szerencsére még találkozhattam egyik dédmamámmal, aki egy híres sarkadi rabbi, Silberstein Slomó unokája volt, ő tudott erről mesélni. Dédmamám volt az egyetlen a családban, aki még tartott hagyományokat: péntek esténként például gyertyát gyújtott. Aztán jött a rendszerváltás,13 évesen eldöntöttem, hogy mit akarok. 1991-ben eljutottam Izraelbe is, ami csak megerősítette elhatározásomat. A velem egyidős zsidó fiatalok közül sokan mentek át hasonló fázisokon. Egyfajta identitáskeresés volt ez. A többség persze nem lett rabbi, de ezek a fiatalok sok úton-módon találtak vissza a zsidóságukhoz.

- A gyökerek kutatása összefüggött a rendszerváltással?
- Igen. Korábban ez olyan téma volt, amiről sem a társadalomban, sem a családban nem beszéltek. Antiszemitizmus a kommunizmus idején is létezett, de ez nem jelent meg nyilvánosan. Sokan nem is találkoztak a jelenséggel. A zsidó identitás, a vallás és hit újrafelfedezése a harmadik nemzedék forgatókönyve.

- Kikből áll a honi zsidóság „harmadik nemzedéke”?
- Szüleink korosztályában legtöbben az 1946-tól 1953-ig tartó időszakban születtek. A nagyszülők visszajöttek a haláltáborokból, és régi családjukat elvesztve újat alapítottak. Szüleink életéből kimaradt a zsidóság, amit pedig megkaptak, arra rányomta bélyegét a holokauszt szörnyű élménye. Mi, a harmadik nemzedék tagjai pedig már a rendszerváltás idején szocializálva tudatosabban kerestük a gyökereinket. Érdekes, hogy a ma már hatvan körül járó szülői nemzedékből is sokan kezdenek érdeklődni a zsidó hit iránt; munkám során is találkozom ezekkel az emberekkel. Kirepültek a gyerekek, nyugdíjasként jobban ráérnek, és minél többet szeretnének tudni kultúrájukról, vallásukról.

- Miért ment tovább az újrafelfedezés útján? Nyilván ezrek érdeklődtek a hit iránt, de nem sokan lettek rabbik.
- Nem egyedül én lettem rabbi a nemzedékemből, de sokan külföldön maradtak. Esetem annyiban rendhagyó, hogy ortodox rabbi hivatást választottam, és a kilencvenes évek végén Izraelből vissza is tértem Magyarországra. Hazatérésemnek valószínűleg az volt a mozgatórugója, hogy erősen azonosultam mesterem, Oberlander Báruch munkájával: Ő lubavicsi rabbiként 1989-ben érkezett Budapestre, nemzedékünk legnagyobb zsidó szellemi vezetője, Menachem Schneersohn lubavicsi rebbe küldetésében.

- Ez a mozgalom miben különbözik a többi zsidó vallási irányzattól.
- A lubavicsi haszid mozgalom filozófiájának lényege, hogy a zsidóság szellemi öröksége minden zsidó osztályrésze, ezért kötelességünk azt a gyökereiktől már távol állókkal is megismertetni. A zsidó bölcselet tanításait nem magunknak kell tartogatni, hanem meg kell ismertetnünk a világgal; a legfontosabb a tanulás és a tanítás. A kérdésre visszatérve: nehéz elmondani, hogyan jutottam el az elhatározásig. Biztos közrejátszott, hogy gyerekkoromtól kezdve spirituális érdeklődésű voltam. Abban, hogy eljutottam a zsidóságig, nemcsak az identitásprobléma játszott szerepet, hanem Isten keresése is. Külföldi iskolákban, amikor órákon keresztül tanulmányoztuk a régi zsidó jogi és filozófiai műveket, a haszid filozófiát, akkor ez nagyon tetszett. Úgy éreztem, ez a tudás választ ad olyan kérdésekre, melyeket korábban feltettem magamnak. Sőt, olyan dolgokat is megmozdít bennem, melyekre nem is gondoltam. Amikor családommal, barátaimmal erről beszélgettem idehaza, éreztem, hogy itthon óriási űr van; nem sokat tudtak ezekről a dolgokról. Nekem az a küldetésem, hogy minél többekkel megismertessem őseik vallását, kultúráját.

- Kilenc éve végzi hivatását. Elégedett az eredményekkel?
- Célom nemcsak az, hogy a gyökereiktől elszakadt zsidókat visszavezessem a hagyományhoz, hanem a többségi társadalmat is jó lenne megismertetni a zsidó kultúrával - a kérdés ugyanis általában a politikai diskurzus részeként merül fel. Ebben kétségkívül nehéz az előrelépés. A küldetés másik része sem egyszerű, hiszen a zsidóság népi eleme a vallás által született, miközben a legtöbb nemzetnél a népi tudatot az egy helyre való letelepedés, a közös történelem hozta létre. Ebből a szempontból nem lehet mondani, hogy a zsidóság csak vallás lenne, ugyanis a hitüket nem gyakorló zsidók is részei a népnek. Az sem igaz teljesen, hogy a zsidóság csak nemzet lenne, ehhez ugyanis közös történelem vagy legalábbis közös terület kellene. Önálló ország van, de ez sem egyértelmű attribútum: nagyon jól érzem magam Izraelben, felelősséget érzek az országért, de nem mondanám magam izraeli nemzetiségűnek.

- Akkor pontosan mi is az ön identitása?
- Az anyanyelvem, a beágyazódásom teljesen más, mint egy marokkói vagy egy amerikai zsidóé. Én magamban ezt le tudom tisztázni.

- Hogyan?
- A megértéshez kell néhány szót szólni a magyarországi zsidóság identitásáról - talán helyesebb lenne identitásokat mondani. Ez számunkra az elmúlt kétszáz év legnagyobb problémája. Amíg a zsidók a feudalizmusban jogon kívül, elkülönítve éltek, nem volt kérdés, hogy valaki egyszerre zsidó vallású és a nép tagja. Amikor a zsidók elnyerték az egyenlő jogokat, vita kezdődött a zsidóságon belül, valamint a zsidóság és a politikai elit között. Az volt a kérdés, hogy a zsidók feladják különállásukat, s az emancipációért cserébe magyarokká, vagy ahogy akkor mondták, „Mózes hitű magyarokká” válnak-e. A magyar nemzet öntudatának fontos volt a kérdés, s szerepet játszott a számbeli megerősítés is: a történelmi Magyarország területén ugyanis sok nemzetiség élt. Kossuthék, Eötvösék úgy gondolták, a magyarság számbeli növelésére a zsidók jó szövetségesek lehetnek. A zsidóságon belül azonban ez konfliktusokat szült: egy rész úgy gondolta, az emancipáció rendben van, de nem akarja elhagyni a vallását. Ám mivel a vallás egyben a nép is, kompromisszumok nélkül szinte lehetetlen feladni az etnikai különállást. Ez szakadáshoz vezetett: a zsidóság egy része elindult az asszimiláció felé, ők lettek a neológok. Ők előbb kisebb kompromisszumokat tettek - a zsinagóga elrendezésében vagy abban, hogy a rabbi magyarul beszéljen, használjanak orgonát; aztán a folyamat továbbment. Ahogy a vallásnak kisebb lett a szerepe, úgy a zsidóságnál is visszaszorult a hit, de sokaknál már elmosódott az etnikai tudat is. Ez a probléma, mely szerint a zsidók egy része úgy gondolja, akkor tud zsidó lenni, ha feladja zsidóságát, a mai napig létezik. Sokan úgy vélik, nem szívesen lennének nyíltan zsidók, mert így jobban elfogadják őket a magyar társadalomban.

- A történelmi tapasztalatok fényében még igazuk is lehet.
- Szerintem meg túl kell lépni ezen. A vallás és a nemzeti tudat összefonódása nem annyira szoros; ma az egész világ másképp tagozódik, mint kétszáz éve. Számomra az, hogy egyszerre vagyok magyar nemzetiségű, valamint zsidó vallású és nemzetiségű, nem ellentmondás. Magyarországon élek, magya¬rul beszélek a legjobban, ezt a nyelvet szeretem a leginkább, Magyarországon adózom. Fontos nekem, hogy jól menjenek itt a dolgok, fontos, hogy mit gon¬dolnak az országról külföldön. Nem hiszem, hogy kevésbé lennék magyar, azért, mert zsidó is vagyok - mely identitás megélése, tanítása a legfontosabb a számomra.

- Árnyalt az érvelése, de a görcsök miatt aligha tudják sokan követni ezen az úton.
- Valóban nem könnyű, magam is hosszas gondolkodás után jutottam erre az álláspontra. Tudom, hogy sokakban nem tisztult így le, különösen a holokauszt traumája miatt. Sokan a felelősségre vonáshoz kötik az identitásukat, ami nem jó: kollektív felelősségről akkor lehet vitatkozni, ha olyanokkal beszélünk, akik ott voltak az adott történelmi helyzetben. A ma nemzedékének - zsidóknak és nem zsidóknak - szerintem az a feladata, hogy az emberek beszélgessenek a témáról. Nemcsak a holokausztról, hanem az odavezető okokról is. Ez persze a magyar társadalomban meglévő megosztottság miatt nagyon nehéz, a zsidó-nem zsidó fantomellentét ugyanis kimondatlanul része a hazai konfliktusoknak.

- Ugyanakkor a honi zsidóság sem egységes Ön a status quo ante irányzatot képviseli, amely megkülönbözteti magát a neológ és az ortodox irányzattól is.
- A zsidóság éppúgy megosztott, ahogy a magyar társadalom, talán még jobban is. De ez természetes. A probléma kiindulópontja, hogy a zsidók kilencven százaléka csak akkor határozza meg magát zsidóként, ha előkerül az antiszemitizmus. Az aktív zsidóság legfeljebb öt-tízezer embert jelent, és akkor már nagyon jóindulatú voltam. Ez a kisebbség is sokféleképpen gondolkozik erről a kérdésről. A zsidó irányzatok különbségének megértéséhez pedig tudni kell; hogy ez nálunk másként van, mint a kereszténységnél, ahol a valláson belül létezik a katolikus, református egyház. Ilyen értelemben nincsenek zsidó egyházak. Akik hozzánk, az 1868-ban létrejött ortodox-neológ-status quo ante szakításból a harmadik örökségét vállaló Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséghez eljönnek, elmennek máshova is. Több ezer helyét kereső emberről beszélünk. Szóval nem különálló egyházakról van szó; a status quo elnevezés inkább ideológiai meghatározás: ötvözi az ortodox zsidó hagyományokat bizonyos fajta nyitottsággal. A mi közösségünkben a többség nem tartja a vallás minden előírását, inkább közeledik, érdeklődik. De a többi elnevezéssel is csínján kell bánni. Ha valaki azt mondja: neológ zsidó vagyok, valószínűleg azt akarja mondani, hogy nem vallásos. Ez sem állja meg a helyét; mert ez is vallási irányzat.

- Zsidó kritikusai önt néha azzal vádolják, túlságosan megértő az antiszemita jelenségekkel.
- Van bennünk, zsidókban bizonyos, a kívülálló számára sokszor érthetetlen érzékenység. Ez abból is származik, hogy ha valakiben nem tudatosodik a zsidósága, annak pozitív élményei, akkor durvábban érinti az esetleges kellemetlenség. Ha engem lezsidóznak, nem esik jól, de nem okoz lelki válságot. De akinek a zsidósága nem ad semmit, csak szorong tőle, annak lelki problémát okozhat. Kamaszként a zsinagógában megismertem egy Auschwitzot megjárt munkácsi ortodox zsidó bácsit. Ő mondta: „Nekünk könnyű volt a haláltáborban; mi tudtuk, miért kerültünk oda. Azoknak volt nehéz, akik nem értették, mit keresnek ott.” Nyilván neki sem volt könnyű, de azt akarta mondani: őt nem lepte meg, hogy a zsidókhoz sorolták, hiszen az identitását mindig büszkén vállalta. De képzelje el azt a traumát, amikor valaki meg van győződve róla, hogy nem zsidó, és a környezete számára egyszer csak mégis az lesz. Aztán megfosztják mindenétől, vagyonától, méltóságától, végül az életétől is. E trauma máig ható következményeit csak úgy lehet feloldani, ha újból felépítjük a pozitív identitást. Az antiszemitizmus elleni fellépés pedig nem kizárólag a zsidók feladata. Ha csak mi beszélünk az antiszemitizmus ellen, annak az az üzenete, hogy ez a zsidók meg az antiszemiták belügye. Persze más az antiszemitizmus elleni harc és az önvédelem. Nemrég tettlegesen is bántottak egy zsidó fiút a Dohány utcában - rajtunk kívül senki nem szólalt fel ez ellen. Nem szeretek ilyesmivel foglalkozni, de ha senki nem meri vállalni, akkor lépnünk kell. Ez azért is fontos; mert a holokauszt nemcsak a honi zsidóság jó részét semmisítette meg, de hatalmas károkat okozott Magyarországnak is. Nemrég találkoztam két jobboldali üzletemberrel, és azt kérdezték tőlem, miként lehetne a zsidó gazdasági tudást visszahozni: régen például a tokaji bor értékesítésében hatalmas szerepük volt a hegyaljai zsidóknak. Az antiszemitizmus csak tünete egy amúgy is létező társadalmi betegségnek; baloldaliak a jobboldaliakról - és fordítva - gondolják úgy, hogy mindenben a másik a hibás. Ennek csak elfajzása, amikor valaki azt gondolja, mindenről a zsidók tehetnek. Pedig ez közös probléma, az általános társadalmi betegséget kell megoldani.

- A másik oldalról viszont mintha túl gyakran kerülne elő az antiszemitizmus vádja.
- Veszélyesnek érzem, ha atrocitás esetén az asztalra csapunk, s azt mondjuk: ti mindannyian ilyenek vagytok. Mert akire sokszor mondják ok nélkül, hogy antiszemita, az előbb-utóbb azzá válik. A zsidó hitnek egyébként nem tartalmi része az antiszemitizmus vagy a holokauszt kérdése: vallási könyveink erről nem, Istenről, a teremtés céljáról, a szokásokról, ünnepekről viszont beszélnek. Ezt a gazdagságot kellene megismertetnünk, elsősorban a zsidókkal, már csak azért is, mert akkor könnyebben tudják közvetíteni a nem zsidók felé. Van egy ismerősöm, akiről messziről lerí a zsidósága. Keresztény barátaival kirándult, és útba ejtettek egy vidéki zsinagógát: barátai kérdezték, mi van oda írva héber betűkkel. Ő elszégyellte magát, s azt mondta: „Gyerekek, zsidó vagyok, de ezekről a dolgokról semmivel sem tudok többet, mint ti.” A megismerésre kellene hát tenni a hangsúlyt.

- Egy interjúban azt mondta, egyszer egy szkinheddel beszélgetett, aki az eszmecsere végén úgy fogalmazott. most már a vallásos zsidókkal nincs is baja; csak a nem vallásosokat utálja. Hogyan közeledett a zsidókkal szemben előítéletes emberhez?
- Nincs csodaszer; nyitottan kell kezelni a másikat. Az emberek változnak, mindenkit érnek hatások: amíg nem támadnak rám, meg kell próbálni hatni rájuk. Tudom, hogy erőfeszítésem csak csepp a tengerben, de többet ér; mint ha azt mondanám, te ilyen vagy, nem beszélgetek veled. Ez még akkor is így van, ha az elmúlt három-négy évben erős romlást tapasztalok. Mindig azt mondtam, hogy Magyarország az egyik legbékésebb ország, az emberek kevésbé agresszívek, mint máshol. Franciaországban például engem több atrocitás is ért. Idehaza azonban az elmúlt években egyre erőteljesebbé vált az agresszivitás és így a zsidóellenes hangok is: Mindennapossá váltak a beszólások, sőt az erőszak az utcán. Ebben pedig a politikának is van felelőssége. A jobboldal sokszor becsukta a szemét, mondván, hagyjuk a randalírozókat, végső soron ők is a kormányt gyengítik. A baloldal meg azt mondta, kihasználom a helyzetét, még rá is teszek egy lapáttal, hogy menjen a balhé. Így nagy hangon hirdethette: látjátok, minden jobboldali ilyen, szavazzatok rám, ha nem akartok utcai harcokat. Ebből a politikai játékból kinőtt valami, ami mára kezelhetetlenné vált. Egyszerűen nem értem; hogyan szaladgálhatnak és szerepelhetnek nyilvánosan olyan emberek, akik ellen tíz eljárás van folyamatban. Nonszensz, hogy a rendőrség a tévékben rendszeresen látható emberekre ad ki körözést. Amúgy nem gondolom, hogy a szélsőjobb szavazói mind antiszemiták lennének. De ha a közbeszédbe bekerül az antiszemitizmus, akkor azzá válhatnak.

- Az önök irodája; ahol most beszélgetünk, az Astoria mellett található, ahol 2009-ben a rendőrség megrohamozta az ünneplő tömeget. Nem gondoltak arra, hogy elköltöznek?
- Mivel a nyitottság elvét valljuk, nálunk nincs beléptető kapu, fémdetektor, biztonsági ellenőrzés. Ezért fordultunk a rendőrséghez, hogy a Vasvári utcai zsinagógánkat - melyben reggel és este is van imádkozás, s egész nap oktatunk -, illetve a Károly körúti központunkat lássák el védelemmel. Azt a választ kaptuk, hogy nincs elég ember és pénz. Annyit tudtunk elérni, hogy naponta egyszer felrohan egy rendőr, aláíratja, hogy itt volt, és megy tovább. 2006-han azt mondták, ha probléma lesz, átjön a Dohány utcában posztoló egyenruhás. Ez felveti azt a kérdést, hogy a hivatalosság valóban akarja-e, hogy ne legyen atrocitás, vagy ez csak jól hangzó szólam.

- Az izraeli befektetők ugyanakkor nem érzik fenyegetőnek a honi helyzetet. Folyamatosan fejlesztenek például az ingatlanpiacon.
- Egyre kevesebben vannak, sokan adják el cégeiket. Igaz; nem elsősorban az antiszemitizmus miatt - a gazdasági környezet vagy az ingatlanárak is szerepet játszanak ebben. Turistából is kevesebb van: volt idő, amikor évente 200-300 ezer látogató érkezett Izraelből. Ez nagyon nagy szám, egy idő után nyilván elfogynak a lehetséges utazók, tehát ők sem feltétlenül az antiszemitizmus miatt maradtak e1. Nekem ugyanakkor egyre kevésbé van lehetőségem jó hangulatban végigmenni az utcán. Velem még nem fordult elő, de kollégáimmal már igen, hogy leköpték őket. Tény, a biztonságérzet teljes hiánya az egész társadalomban jelentkezik. Ez nem csak rólunk, zsidókról szól. Kis falvakban az emberek úgy érzik, nincs biztonságban a csirkéjük, zöldségük. Másoknak meg az a tapasztalatuk, hogy mindenki őket tartja bűnbaknak, és hidegvérű gyilkosok az éjszaka közepén támadnak ártatlan gyerekeikre, asszonyaikra. Sokan szeretnék, ha valaki megadná nekik a hiányzó biztonságérzetet. Ezért választják a szélsőjobbot, és nem azért, mert antiszemiták.

- A veszélyeztetettség érzéséről számol be, miközben sokan zsidó vallási reneszánszról beszélnek. Ön tapasztalja ezt a jelenséget Magyarországon?
- Egyre többen találnak vissza a zsidóságukhoz, de ebben még fejlődnünk kellene. Az a pénz, ami a zsidóság kárpótlására, az államosított ingatlanok fejében érkezik a költségvetéstől, nem a vallási-közösségi élet felvirágoztatására megy, hanem intézmény- és apparátus-fenntartásra.

- Szavaiból azt érzem ki, változtatna a pénzelosztási gyakorlaton. Törekvését mások is támogatják a zsidóságon belül?
- Minden zsidó szervezet egyszerre szövetséges és rivális, az egészséges verseny ugyanis jót tesz. Sajnos úgy látom, az állami pénz sokat árt. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem lenne.

- Miért?
- Elkényelmesíti azokat, akik ebből élnek, így nincsenek rákényszerítve a valódi közösségi életre. Olyan élősködők is bekerülnek a rendszerbe, akiknek nem célja a közösségépítés, s ez feszültséget okoz. Sokkal jobb lenne, ha az adakozás lehetőségeit könnyítenék. Az állami támogatás szóösszetétel ráadásul rossz szájízt hagy maga után. Azon túl, hogy elvették nagy- és dédszüleink életét, még a vagyonukat is elvették. A kárpótlás az államosított épületek után jár részletekben, ám jobb lett volna, ha az összeget megkapjuk egy összegben, s utána ez a köldökzsinór eltűnik. De ha már van, meg lehetne oldani, hogy a zsidó szervezetek társadalmi súlyának megfelelően osszák szét: ez a versenynek és a társadalmi kontrollnak is jót tenne. Ha az egyszázalékos felajánlásokat vennénk figyelembe, s ez alapján járnának az állami pénzek, az jó rendszer lehetne, és csak az egészséges versenyt ösztönözné a zsidó közösségek között.