Kezdőlap - Könyvtár

Mispátim

Mispátim

Az idegen megbecsülése

„Idegent ne gyötörj és ne zaklass, mert idegenek voltatok (ti is) Egyiptom országában” (Exodus, 22, 20). „És idegent ne sanyargass, hiszen ti ismeritek az idegen lelkét (átérzitek helyzetét) mert ti is idegenek voltatok Egyiptom országában” (uo. 23, 9).
36 alkalommal figyelmeztet a Szentírás az idegenek gyűlölete, sanyargatása, becsapása, zaklatása, de még a kigúnyolása ellen is.
Idegen alatt, eredetileg, olyan nem-zsidót értenek, aki ugyan elfogadta a bálványimádás tilalmát, de nem vált zsidóvá (Gér Tosáv).
A Midrás részletesen felsorolja, mi mindent nem szabad az idegennel tenni. Többek között, tilos bántalmazni nemcsak tettleg, de még szóbelileg sem; nem szabad felhánytorgatni neki a pogány múltját; tekintetbe kell venni érzékenységét.
Máshelyütt a Tóra előírja az idegenek szerettét.
Tudni kell, hogy az ókori társadalmakban a legelhagyatottabb és legszerencsétlenebb réteg az árvák és özvegyek voltak, ezért a Tóra külön kiemeli védelmüket. Az idegenekkel való bánásmódot pedig ezekéhez teszi hasonlóvá.

* * *

Későbbi korok, a „gér” -ben (idegen) a prozelita, betért nem-zsidó fogalmát látták megtestesülni, de az utasítás ugyanaz: nem bántani, nem kihasználni kiszolgáltatott helyzetében és nem felhánytorgatni neki korábbi életét. A Midrás még azt is előírja, mit ne mondjanak egy „gér” -nek, a vita hevében: „te, aki még nemrég tisztátalant ettél, te utasítsz engem helyre?” (Mechiltá, Smot, 22,2). Ugyancsak a Midrás mondja ki, hogy a „gyötrés” szavakban, míg a „zaklatás” anyagiakban értendő (uo.).

* * *

Don Jichák Abarbanel, neves spanyol zsidó tudós, államférfi és Biblia-magyarázó, szerint azért kellett a Tórának az idegengyűlölet tilalmát azzal indokolni, hogy... „idegenek voltatok Egyiptom országában”, mert tudvalevő, hogy akik maguk is elszenvedték az elnyomást, amikor fordul a kocka, kegyetlen elnyomókká válhatnak. Ezért figyelmezteti a Tóra a zsidókat: vigyázzatok, emlékezzetek és őrizkedjetek attól, nehogy elnyomatástok reakciójaként az idegengyűlölet vétkébe essetek.

* * *

A Tóra nemcsak az idegenek zaklatását, bántását tiltja meg, hanem előírja azok szeretetét is (Leviticus, 19, 34).
A Chinuch könyvében, amely a 613 parancsolatot rendszerezi és magyarázza, erről a következőket mondja: „aki ezt megszegi, és gyötri az idegeneket, vagy pedig hanyagul viselkedik, amikor megmentésükről van szó, vagy pedig semmibe veszi tekintélyüket (vagyis lebecsüli őket) csupán azért, mert idegenek és védtelenek – annak nagy a vétke, hiszen a Tóra is többször figyelmeztet és tiltja az idegenek bántalmazását” (83. parancsolat).
A Chinuch szerzője ehhez még hozzáteszi, hogy ebből a micvából vezetik le azt a kötelességet is, miszerint „könyörülni kell minden emberen, aki nincs otthon, szerettei körében és nincs, aki segítségére siessen.”.

* * *

„Özvegyet és árvát ne sanyargass. Ha sanyargatod őt, mikor hozzám kiállt – meghallgatom kiáltását. És fellángol haragom és karddal pusztítalak el benneteket és akkor feleségeitek özvegyek lesznek és gyermekeitek árvák” (uo. 21-23).
Nem véletlen, hogy az özvegyek és árvák védelme közvetlenül az idegenekkel való bánásmód előírása után következik a Tórában. Az idegen, özvegy és árva – védtelen, kiszolgáltatott emberek, akik a Tóra, illetve a Bét Din (bíróság) védelme alatt állnak.
A Midrás értelmezése szerint itt nem feltétlenül szegény emberekről van szó. „Még ha a király özvegyéről és árváiról is van szó – azokat sem szabad bántalmazni, gúnyolni vagy szívfájdalmat okozni nekik” (Midrás Háchéfec). Lehetséges, hogy a király egy zsarnok volt, aki a népnek sok rosszat tett, de ez nem ok arra, hogy halála után bosszújukat özvegyén és árváin töltsék ki azok, akik a király életében mukkanni sem mertek... A történelem ismer ilyen eseteket.

* * *

A Midrás az „águná” fogalmát ezzel az Írásverssel hozza összefüggésbe. (Az agúná olyan asszony, akit a férje vagy elhagyott és nem hajlandó neki válólevelet adni, ezzel lehetővé téve neki, hogy újból férjhez menjen, vagy akinek a férje úgy halt meg, hogy erre vonatkozóan nincsenek tanúk).
Azzal érvel, hogy ha „karddal pusztítalak el benneteket”, akkor a feleségek nem egyszerű özvegyek és a gyerekek nem egyszerűen árvák lesznek, hanem „élő-halott” asszonyok, akik többé nem tudnak férjhez menni és a gyerekek nem örökölhetik apjuk vagyonát. A bíróság ezt nem engedi meg nekik, mivel nincs bizonyosság a halál bekövetkeztéről.
Lévi Jichák, a berdicsevi rabbi, sírva fakadt, amikor ehhez az Írásvershez ért és felsóhajtott:
– „Világ Ura! Számtalanszor figyelmeztetsz bennünket a Tórában, hogy ne bántsuk az árvákat. Hiszen mi magunk is elárvultunk. Te miért nem könyörülsz meg rajtunk? Hogyan hagyhatod, hogy évezredeken keresztül kínozzanak és üldözzenek bennünket?”

* * *

Egy ogyesszai haszid sakter, feleségével, gyógyfürdőbe utazott. Útközben megszálltak egy falusi vendégfogadóban, ahol a tulajdonosnő egy már igen élemedett korú hölgy volt, akivel együtt lakott egész családja is, szintén idős emberek.
A matróna – látván, hogy vendége haszid – elmesélte neki különös élettörténetét.
– Fiatal asszony voltam még, amikor elözvegyültem, illetve férjem eltűnt. „Aguna” lettem, nem mehettem újra férjhez. 25 éves voltam ekkor mindössze. Elhatároztam, hogy felkeresem Báál-Sém-Tovot, megkérem legyen segítségemre.
Nagy keservesen el is jutottam hozzá, előadtam szerencsétlenségemet, hogy ott állok egy kis gyerekkel, a férjemnek nyoma veszett, én pedig örökös özvegységre ítéltettem.
Báál-Sém-Tov mélyen elgondolkozott, majd megszólalt:
– Sajnos, lányom, nem tudok rajtad segíteni. Nincsenek tanúk, hogy a férjed meghalt volna, tehát nem lehet őt holttá nyilvánítani. Agúna maradsz egész életedben. Végül hozzátette:
– Ha megígéred, hogy egész életedben erkölcsös életet fogsz élni, miként ez egy férjes asszonyhoz illik, megáldalak, hogy hosszú életű légy, és akkor egyetlen fiadtól sok leszármazottat fogsz látni és békességben, jómódban fogtok élni.
– Megígértem neki – fejezte be történetét az öregasszony – és én megértem 105 évet és leszármazottaim – öt nemzedék – mind itt vannak körülöttem.

* * *

A szentéletű nischizi rebbéhez, reb Jichákhoz, egyszer beállított egy aguna, s elpanaszolta neki szomorú helyzetét. Férje eltűnt, nem tud róla semmit.
A rebbe megáldotta őt és útjára bocsátotta őt azzal, hogy Isten még útközben megsegíti.
A hazafelé vezető úton megpihent egy fogadóban, ahol leült egy sarokba. Hamarosan egy lengyel katona is belépett, leült, pálinkát rendelt. Amint észrevette a pihenő asszonyt, mellé ült, de az – tisztességes asszonyhoz illően – elhúzódott tőle. A katona gúnyolódni kezdett vele. Miért vonakodol tőlem, galambom – mondta – hiszen valamikor igencsak közel voltunk egymáshoz...
Ekkor az asszony jobban megnézte a férfit és rádöbbent, hogy az nem más, mint az eltűnt férje.
Az meg elmesélte, mi minden történt vele, mióta elhagyta feleségét. Beszélt elmúlt életük különböző eseményeiről – tehát nem volt kétség az azonosságot illetően. A fogadó vendégei is hallották a katona szavait, tehát tanúk is voltak.
Később aztán egy másik katona is bement az ivóba, s most már a két katona együtt ivott. Később, részegségükben, összevesztek, s az asszony férjét a másik katona leszúrta, s az azonnal meghalt.
Így aztán a jelenlevők tanúságtétele alapján nem volt akadálya annak, hogy a rabbinikus bíróság az asszonyt özvegynek nyilvánítsa, miáltal mentesült az „aguna” státusa alól.
Elmesélték a nischizi rebbének is a történteket. Ő pedig elmondta, hogy a férj már rég nem volt az élők sorában, de mivel nem lehet valakit holttá nyilvánítani a „szent inspiráció” (Ruách Hákódes) alapján, az elhunyt férjnek fel kellett egy katona képét öltenie, hogy még egyszer „meghaljon”, hogy szabaddá tehessék a „lebéklyózott asszonyt”...

A relatív többség

„Ezek pedig a törvények, amiket tárj elébük...ne kövesd a többséget rossz irányba; (de) dönts a többség határozata alapján” (Exodus, 23, 2).
Ez a szakasz a zsidó magánjog alapjait tartalmazza. Többek között foglalkozik a rabszolgaság szabályozásával, az emberek egymás közötti viszonyával. A Mispátim: az a zsidó törvénytár, amely az emberi lét minden megnyilvánulására, tételesen megfogalmazott szabályokat, előírásokat foglal magában, mind erkölcsi, mind anyagi értelemben. Például, ha valaki megsebesíti felebarátját azáltal, hogy megüti őt, köteles neki kártérítést fizetni, még- pedig nemcsak fájdalomdíjat, hanem meg kell térítenie az elveszett időt, amit munkával kellett volna töltenie, és az orvosi költségeket is.
Innen vezették le Bölcseink azt az elvet, hogy az orvosnak joga – és kötelessége – embertársait gyógyítani. Ezzel együtt sosem tévesztették szem elől, hogy tulajdonképpen az Isten az, aki a gyógyulás és egészség alapja, és az orvos csak isteni küldetést teljesít.

* * *

Egyszer egy beteg ember már olyan állapotba került, hogy orvosai is lemondtak róla. Báál-Sém-Tov ekkortájt éppen arrafelé járt, megkérték tehát, látogassa meg a haldoklót. Eleget tett a kérésnek, majd amint meglátta a beteget, kérte annak családját, főzzenek húslevest és etessék meg a beteggel. Alighogy megette a levest, az ember mindjárt jobban lett, majd fokozatosan visszanyerte egészségét.
A kezelőorvos igencsak elcsodálkozott az eseten és arról faggatta Báál-Sém-Tovot, miként gyógyította meg páciensét. Ugyanis – magyarázta az orvos – a beteg erei teljesen tönkrementek és az orvostudomány azt nem képes meggyógyítani.
– Ön, mint orvos kizárólag a beteg fizikai állapotával foglalkozott – mondta Báál-Sém-Tov – én meg az ő szellemi állapotával. Mint ismeretes (a Talmud-bölcsek korabeli megállapítása szerint) az emberi szervezetnek 248 testrésze (porcikája) és 365 ina van – összesen 613. A Tóra parancsainak száma szintén 613, ami úgy oszlik meg, hogy 248 a tevőleges parancsolat, míg 365 a tiltó szabály. Na már most – folytatta a magyarázatot Báál-Sém-Tov – ha egy zsidó ember megszeg egy parancsolatot, áthág egy tilalmat, vagy csak nem teljesít egy micva-kötelességet, akkor „elromlik” az ezen parancsolatnak megfelelő testrész. Amennyiben sok tilalmat hág át és sokat vétkezik, akkor sok betegség támadja meg, végül élete veszélybe kerül. Én – fejezte be magyarázatát Báál-Sém-Tov – szót értettem a beteg lelkével és az megfogadta, hogy jó útra fog térni, tisztességesen viselkedik majd és betartja a parancsolatokat. Ez eredményezte, hogy rendbejöttek az „elromlott” testrészek és beteg meggyógyult.
„Özvegyet és árvát ne sanyargass” (uo., 22,21).
Egy alkalommal reb Avigdor Hálberstámm, a szentéletű cánzi rebbe fivére, a szombatot egy idegen városban, egy előkelő zsidó házában töltötte. Akkoriban az a szokás járta, hogy ha vendég is ült az ünnepi asztalnál, az ő előjoga volt a sólet tálalása. Ez megtiszteltetésnek számított, mert ezzel a vendégre ruházták a házigazda jogait.
Itt is, tehát, reb Ávigdor elé tették a sóletos fazekat, hogy tegyen mindenkinek a tányérjára. A vendég azonban előbb megkóstolta az ételt, evett belőle egy keveset, majd megint evett, míg csak meg nem ette az egészet. Ezek után megkérdezte, van-e még belőle, s mikor igenlő választ kapott és behozták, azt is mind elfogyasztotta, az utolsó falatig.
A jelenlevők nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. Néhányan azt hitték, hogy a vendég-rabbinak – aki neves cádik hírében is állt – ez bevett szokása az istenszolgálatban. Úgy gondolták, ki így, ki úgy szolgálja Istent, az egyik böjtöl és sanyargatja magát, a másik meg sokat eszik...?
A vendég kisérői azonban tudták, hogy ilyesmiről szó sem lehetett. Szombat este aztán egyikük vette a bátorságot és megkérdezte, mi volt furcsa viselkedésének igazi oka.
– Nektek felfedem, mi is történt – mondta reb Avigdor. A kisegítő szolgálólány – tévedésből – étolaj helyett petróleumot tett a sóletbe. Mikor megkóstoltam, már éreztem a petróleum szagát és ízét. Semmi kétségem nem volt afelől, ha ez kitudódik, a cselédlány nem viszi el szárazon. Az pedig egy szegény, árva zsidólány, akit védeni kell és nem bántani. Megsajnáltam tehát és úgy gondoltam, ha én falom fel az egész sóletot, akkor a dolog nem fog kitudódni, így a háziak nem bánthatják a szegény lányt. Inkább gondoljanak rólam, amit akarnak, de ne szégyenítsenek meg egy árva zsidólányt...

* * *


„...dönts a többség határozata alapján” (uo., 23:2.).
A Tórának ez a parancsa a klasszikus demokrácia alaptörvénye. Az előző kitétel, miszerint ne tartson valaki a többséggel, ha az jogtipró, elnyomó határozatot hozna, azt a demokratikus elvet foglalja magában, hogy egy egyszerű többség nem változtathat meg olyan törvényeket, melyek az alkotmányban – vagy nálunk, zsidóknál, a Tórában – gyökereznek.
Az alábbi haszid történet azt akarja bemutatni, miként lehet a többséget manipulálni, jóra vagy rosszra, felhasználni.
Kb. másfél évszázaddal ezelőtt az akkori orosz kormány felállíttatott egy rabbinikus bizottságot, melynek kötelessége volt a zsidó teológia és nevelés témakörében a kormányzat által feltett kérdésekre a válaszokat megadni.
A bizottság tagjai lettek: Menachem Schneurson, az akkori (harmadik) lubavitsi rebbe, a wolozsini rabbi Jichák, aki a litván zsidóságot képviselte, reb Jiszráél Halperin, Berdicsevből, valamint az ogyesszai zsidó iskola igazgatója, Becálél Stern, egy modern és felvilágosodott zsidó.
A bizottság Péterváron ülésezett, és Oberov gróf, a vallás és közoktatásügyi miniszter elnökölt. Az ülésszakon felvetett kérdéseket a bizottság tagjai a Tóra alapján válaszolták meg.
Többek között szőnyegre került a kabbala és a haszidizmus tanulásának szükségessége is. A lubavitsi rebbe, M.Schneurson és reb Jiszráél, a lengyel rabbi természetesen a kabbala és haszidizmus tanulásának szükségessége mellett foglalt állást. Stern ellene volt, míg a wolozsini reb Jichák hallgatott, nem nyilvánított véleményt. Az ülés végén a miniszter azt mondta reb Schneursonnak: „A kabbala oktatása ügyében az Önök Tórája szerint fogunk cselekedni. A Tóra előírja a többségi döntést. Na már most, Ön és Halperin a kabbala oktatása mellett vannak. Én és Stern ellen foglalunk állást, míg a wolozsini rabbi hallgat. Hallgatását beleegyezésnek vesszük, mármint, hogy ő is velünk tart, így tehát a kabbala ellenzői vannak többségben.”
Amikor a lubavitsi rebbe a miniszter szavait hallotta, elszörnyülködött, majd kijelentette: lesz ami lesz, én nem mondok le a haszidizmus és a kabbala tanításáról!
A miniszter ezt lázadásnak vette. Nyomban parancsot adott, tartóztassák le a rebbét. Ez meg is történt, majd ezt követően átkísérték egy külön szobába, amit magánzárkának nyilvánítottak. A miniszter eközben dühösen járkált fel s alá a szobában, ami a többi rabbit félelemmel töltötte el.
Mindeközben Schneurson rabbi – magánzárkájában – Minchát imádkozott. Először a Hódu imát mondta el, majd Pátách Elijáchút, amit azzal a dallammal recitált, amivel nagyapja szokta. A miniszter hallván a fülbemászó dallamot, arról faggatta a rabbikat, mit énekel Schneurson. Azok elmondták, hogy a kabbala kézikönyvéből, a Zohárból mond egy részletet. A miniszter nagy áhítattal hallgatta tovább, majd amikor befejezte, magához hivatta a rebbét és azt mondta neki:
– Meggondoltam a dolgot. Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy a wolozsini rabbi hallgatása azt jelenti, hogy Önökkel tart. Ebben az esetben pedig az Önök álláspontja van többségben...
Történt mindez péntek délután, s mivel későre járt az idő, az ülést el kellett halasztani, nem születhetett végleges határozat, így az a következő ülésre maradt.
Ezt követően azonban a rebbe beteg lett – megártott neki a sok izgalom. A felépülése után tartott ülésen – mely egyben az utolsó is volt – minden rendbejött. Még Stern is a kabbala oktatása mellett szavazott, így végül egyhangúlag hoztak határozatot.
Végül is minek volt köszönhető, hogy a határozatot egyhangúlag hozták meg?
Amikor erre az utolsó ülésre gyülekeztek, már mindenki ott volt, csak a rebbe hiányzott még. Ezért Stern kiment a kertbe egy kis friss levegőt szívni. A rebbe a fiával – aki elkísérte őt – a kerti bejárat felől érkezett, így ott találkozott össze Sternnel. A rebbe megfogta Stern kezét, sírva fakadt és a Talmudból idézett: „Jehuda, a Fejedelem, sírva mondta: van aki egy óra leforgása alatt szerzi meg túlvilági üdvösségét”. Te most egy röpke óra alatt nagy ájlem hábet (túlvilági üdvösséget) vehetsz magadnak, ha támogatod a kabbala ügyét...”
A rebbe szavai szíven ütötték Sternt, aki ettől kezdve a kabbala oktatásának lelkes híve lett. A miniszter pedig hivatalos dekrétumot adott ki, miszerint a zsidóknak jogukban áll a kabbalát és a haszidizmust oktatni. A rebbe pedig békében utazhatott haza, hiszen Isten sikerrel áldotta meg útját.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, "Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében", Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

 

Vájécé

 
Szakaszunk -- Vájécé (1Mózes 28:10--32:3.) -- azzal kezdődik, hogy Jákob menekül testvére, Ézsau gyilkos bosszúja elől. Cháránban nagybátyja, Lábán házában, talál menedéket, elveszi annak két lányát, Léát és Ráchelt és gyors egymásutánban 11 fia születik, majd egy lánya, Dina. 14 évet szolgál két feleségéért és további hat évet, aminek fizetségképpen apósa nyájából részesedik. A szakasz végén ismét úton találjuk Jákobot, amint hazafelé igyekszik Kánaánba.
 
Audió előadások:

Programok ()

 | 
H K Sz Cs P Sz V
       
       
       
       
       
       
további programok - naptár nézet
további programok - lista

Naptár konverter

Válaszd ki a polgári vagy a zsidó dátumot, és klikkelj a megfelelő nyílra!
Polgári naptár
   
Zsidó naptár
   
Ha a keresett dátum naplemente utáni akkor adja meg a következő polgári dátumot!

Hírlevél

Ha szeretne értesülni az aktuális híreinkről, akkor iratkozzon fel hírlevelünkre.
Név:

E-mail: