Kezdőlap - Könyvtár

Bámidbár

Naftali Kraus:
 
Bámidbár

A belzi rebbe 1000 éjszakája

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Vezesd ide Lévi törzsét és állítsd Áron főpap elé, hogy szolgálják őt. Álljanak Áron szolgálatára és az egész közösség szolgálatára a Tanúság Sátránál és lássák el a tennivalókat a Hajlék körül...” (Numeri, 3:5-9).
Bámidbár (Numeri) – ez Mózes negyedik könyve első fejezetének neve is.
Midbár – pusztaságot jelent. A könyv a sivatagban töltött évek eseményeivel, a népszámlálás körülményeivel, a táborozás formájával, a leviták nemzetségével és a Szentélyszolgálat leírásával foglalkozik.
A „tennivalók a Hajlék körül” – ezzel a megfogalmazással határozták meg a Szentélyszolgálat fogalmát. Eredetileg az elsőszülöttek végezték – a Tóra előírása szerint – ezt a szent munkát, és csak később került a levita törzs tagjainak kizárólagos tevékenységi körébe. Az idők során – a Szentély lerombolása utána – a Szentélyszolgálat átalakult a zsidó életet megtestesítő templomok és jesivák körüli tevékenységgé.
Erről szól az alábbi haszid történet is.
Amikor a galiciai Belz városában – a később messze földön híressé vált – templomot építették, az akkori rebbe, reb Sálom, is részt vett az építkezésben, az építőmunkásokkal együtt ő is hordta a téglát, keverte a maltert.
Egy alkalommal, testvére, reb Leibus Rokéách, amikor édesanyjukat – aki rebbe fiával lakott együtt – látogatta meg, csodálkozva tapasztalta, hogy testvére is dolgozik az építkezésen.
– Nem gondolod, hogy rád is vonatkozik Bölcseink azon mondása, miszerint „mihelyst valaki közéleti szerepet kap, tilos olyan munkát végeznie, mely nem illik rangjához”? (Kiddusin 70) – fejezte ki rosszallását fivére.
Reb Sálom ekkor elmesélte, mi történt vele egykoron:
– Ez akkor történt, amikor Szkuhl városában éltem. Az égiek felfedték előttem, hogy ha egy zsidó 1000 éjszakán át nem alszik, hanem szakadatlanul Tórát tanul – érdemessé válik arra, hogy megjelenjék előtte Élijáhu próféta. Két barátommal, akikkel az idő tájt együtt tanultam, elhatároztuk, megpróbáljuk, képesek vagyunk-e ezer éjszakán át alvás helyett tanulni.
Egyikőnk néhány száz éjszaka után kidőlt a sorból, a másik barátom a 800. éjszaka után adta fel s hagyta abba a próbálkozást. Egyedül folytattam a kísérletet, s el is jutottam az ezredik éjszakához, amikor nagy vihar tört ki, a Tanház ablakai kitörtek, a gyertyák is elaludtak. Bevallom, reszkettem, szerettem volna haza menni, de ott kinn olyan vihar tombolt, hogy erről szó sem lehetett. Nagy keservesen a frigyszekrényhez botorkáltam, kinyitottam és félelemtől megtört szívvel fohászkodtam Istenhez. Imám meghallgatásra talált és a vihar hamarosan meg is szűnt. Ekkor hirtelen mellettem termett egy öreg ember – akiről csak sejtettem, hogy Élijáhu – s leült velem együtt tanulni. Az utolsó téma, amivel eltűnése előtt még foglalkoztunk, a templommal kapcsolatos viselkedés egyik szabálya volt...
– Ebből is láthatod, drága bátyám, hogy nem engedhetem át ezt a szent munkát másoknak. Legszívesebben magam építeném fel az egész templomot. De hát erre se erőm, se módom nincs, de amit megtehetek, azért azt megteszem...

* * *

Ugyancsak a belzi templom építéséhez kapcsolódik az alábbi történet:
Lembergből Krasznopolba utazó kereskedők egy csoportja Belz városán haladt át. A cádik tudomást szerzett erről s közvetítő révén arra kérte őket, szakítsák meg útjukat és segítsenek ők is a templom építésében.
Nemigen fűlt hozzá a foguk, nem is voltak belziek, siettek volna is haza, de a cádik kérését sem akarták visszautasítani, így hát tessék-lássék munkával igyekeztek leróni a penzumot. Mivel mehetnékük volt már, minden egyes óra egy egész napnak tűnt, ezért időnként küldöttet menesztettek a rabbihoz, abbahagyhatják-e már a munkát. Az pedig visszaüzente, hogy csak dolgozzanak szépen, ha elegendőnek tartja, maga értesíti őket, hogy távozhatnak. S valóban, néhány óra elteltével útnak is indulhattak.
Már otthonuk közelében jártak, amikor megtudták, hogy a várost átszelő folyó kiáradt, és néhány órával azelőtt az útról elsodort több embert, akik bele is fulladtak a megáradt folyóba...
Ekkor döbbentek rá a kereskedők, hogy a belzi rebbe, aki látnoki képessége révén látta a veszélyt, megmentette életüket azáltal, hogy visszatartotta őket...

* * *

„Vezesd ide (szó szerint: hozd közelebb) Lévi törzsét...” (uo.).
A Midrás – ezen Írásverssel kapcsolatban a következő Zsoltárverset idézi: „Az igaz ember (cádik) virágzik, mint a datolyafa, terebélyesedik, mint Libanon cédrusa” (Zsoltárok, 92).
Báál-Sém-Tov tovább fejleszti a metaforát. Kétféle cádikot ismerünk. Az egyik jellemzője, hogy folytonosan szent tanulmányaival foglalkozik, s bár odaadóan szolgálja Istent, mindezt önnön magáért teszi, nem tartja fontosnak, hogy embertársait is ebbe az irányba befolyásolja. Az ilyen cádik a cédrushoz hasonlít, amely ugyan hatalmas fa, de gyümölcsöt nem terem. Lehet az ilyen cádik is kiváló, mind a Tóra tanulásban, mind Istenfélelemben, tevékenysége mégis öncélúvá válik, mert nem tesz semmit annak érdekében, hogy mások is cádikokká váljanak. Ő megelégszik saját magával...
Ezzel szemben a másik fajta cádik olyan, mint a datolyafa. Ez is nagy fa, de ízes gyümölcsöt is hoz. Az ilyen cádik azon van, hogy mások is „virágozzanak”. Minden erőfeszítése arra irányul, hogy embertársait megtérésre bírja, s Isten közelségébe hozza.
Ilyen cádikokból áll a leviták törzse – mondja Báál-Sém-Tov. Amellett, hogy becsületesen ellátták a Szentélyszolgálatot – ami nehéz fizikai munka is volt – Tórára tanították a népet, amivel közelebb hozták az embereket Istenhez. Ily módon követték Áron, a főpap, tanítását, kiről a Misna azt mondja: „szerette az embereket és közel hozta őket a Tórához” (Ávot, 1, 12).

Aki más gyerekét taníttatja

„És ezek Áron és Mózes nemzetségei... és ezek Áron fiainak nevei, az elsőszülött Nádáv és Ávihu, valamint Elázár és Itamár” (Numeri, 3 1-2).
A fejezet Áron ivadékairól szól, Mózest mégis megemlíti. Miért?
A Talmud megállapítása szerint ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy aki embertársai gyerekét tanítja vagy taníttatja a Tóra ismeretére, olybá veszik, mintha ő maga nemzette volna őket (Szánhedrin, 19).
Ebből a gondolatmenetből fakad az alábbi haszid történet mondanivalója:
Tizenöt esztendő telt el Mose-Slomó és Rivka esküvője óta, de még nem született gyerekük. Mose-Slomó egyszerű zsidó volt, a környező falvak parasztjaival kereskedett. Segítőkész ember hírében állott, mindig adott, ha kértek tőle.
Rendszeresen látogatta Báál-Sém-Tovot, akinek áldását is kérte, hogy végre gyereke szülessen. Az pedig mindig megáldotta őt egészséggel, jó megélhetéssel – de azzal sohasem bíztatta, hogy gyereke lesz.
Eltelt további tíz év, Mose-Slomó egyre gazdagabbá vált, de sem ő, sem felesége nem találtak a pénzben vigaszt. Gyermektelen voltuk beárnyékolta egész életüket.
– Miért vagytok oly szomorúak – kérdezte egy alkalommal tőlük a cádik – hiszen a Teremtő megáldott benneteket minden földi jóval és hozzá még jó szívvel is. A kettő együtt csodákat tehet, hiszen jó szívvel sok jótéteményt lehet gyakorolni, sok emberen lehet segíteni.
– De mit ér a gazdagság, ha nem örökli senki, nem viseli nevünket utód...?
Báál-Sém-Tov nem reagált panaszukra, ellenben felajánlotta nekik, kísérjék el, mivel másnap – néhány tanítványával együtt – elutazik.
A házaspár természetesen vele tartott. Néhány nap múltán megérkeztek egy városba, ahol rövid pihenés után, sétára indultak.
Utjukon találkoztak egy csapat gyerekkel. Báál-Sém-Tov megkérdezte az egyiket, hogy hívják? Báruch-Mose – felelte. Majd egy másik gyereket szólított meg, az is Báruch-Moseként mutatkozott be. Kiderült, hogy a város összes kisfiúját így hívják, a lányokat meg Bráchá-Leának. Végül bementek a héderbe is, majd a jesivába – de más nevű gyerekre nem leltek.
Eljött a Mincha ima ideje, s mindnyájan betértek a helybeli zsinagógába. Itt végre alkalom nyílt, hogy megtudakolják, mi annak a különös jelenségnek az oka, hogy minden gyereket ugyanazzal a névvel – a fiúkat Baruch-Mosé, a lányokat Bráchá-Lea – illetnek.
Először arra gondoltak, hogy biztosan élt a városban egy cádik és annak a nevét adták a gyerekeknek. De kiderült, hogy tévedtek.
A történet egy 100 évvel korábban élt zsidóról szólt. Ennek apja vallásos és írástudó mészáros volt, aki szerette volna fiát is taníttatni, de annak szellemi képessége ezt nem tette lehetővé, így aztán ő is a mészáros mesterséget folytatta. Ezt a fiút Baruch-Mosenak hívták.
A fiú sikerrel folytatta apja üzletét és amikor eljött az ideje, feleségül vett egy egyszerű, jószívű lányt, Bráchá-Leát.
Baruch-Mose – szülei elhalálozása után, azok lelkiüdvéjért – Misnájeszt akart tanulni. Fel is vett egy tanítót maga mellé, de minden igyekezete ellenére a tanulás most sem ment neki. Igen nekikeseredett, s fájdalmát tetézte, hogy gyerekük sem született.
Egy ízben, amikor a Tanházban ült, hallotta a rabbit, amint éppen azt mondja:
– „A Talmud tanítása szerint, aki felebarátja fiát Tórára oktatja, olyan, mintha ő nemzette volna”.
Ez még inkább elmélyítette fájdalmát. Nem elég, hogy nincs gyermeke, még az sem adatik meg neki, hogy a másokét oktassa.
Baruch-Mose elsírta bánatát a rabbinak is. Az felvilágosította őt, hogy nem kell a mondást szó szerint érteni. Megmagyarázta, ha tanítókat alkalmaz, fizeti őket, az ugyanúgy vétetik figyelembe, mintha maga tanítana.
Meg is fogadták a tanácsot. A környék gyerekei tanítatására harminc tanítót – melámedet – fogadtak fel. Ettől kezdve az üzletük is még inkább felvirágzott, s minden jövedelmüket a zsidó gyerekek nevelésére fordították.
– Én magam is, de barátaim, sőt a rabbink is, jóvoltukból tanulhattunk – magyarázta a megkérdezett zsidó. Az irántuk való tisztelet jeléül neveztek el aztán minden gyereket szüleik, a házaspár után, Baruch-Mosénak, ill. Bráchá-Leának.
Ekkor a szomorú, gyerektelen házaspár megértette, miért hívta el erre az útra őket Báál-Sém-Tov.
Később maguk is minden pénzüket arra fordították, hogy minél több melámedet alkalmazzanak, hogy a szegény gyerekek is tanulhassák a Tórát. Következéskép utánuk is sok-sok gyereket neveztek el Mose-Slomónak, ill. Rivkának.

* * *

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, a Színáj sivatagban...:Vegyétek számba Izrael fiainak egész közösségét” (Numeri, 1, 1-2).
A pusztában végrehajtott népszámlálás Isteni Dicsfényt borított Izrael fiaira. Minden egyes embert felelősséggel töltött el az a tudat, hogy tagja egy közösségnek, ahol egy mindenkiért, mindenki egyért. Az egyén ezúttal magába szállt, hogy kijavítsa hibáit, mert senki nem akarta lelkére venni, hogy esetleg miatta vetül rossz fény a többiekre.

* * *


A guri rebbe, a Chidusé Rim szerzője, más szempontból világította meg a népszámlálást:
Bölcseink úgy tartották, hogy valamilyen dolog, amit egyszer számba vettek, azaz megszámoltak, az nem veszhet el. Azért parancsolta meg, tehát, az Örökkévaló a népszámlálást, mert nem akarta, hogy a nép elvesszen, eltűnjön a – nagy számbeli fölényben lévő – más népek sokasága között.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, "Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében", Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

 

Téma: Tóra

Noach (Noé)

Szakaszunkban -- Noách (1Mózes 6:9--11:32.) -- a fiatal emberiség már annyira romlott, hogy megérett a pusztulásra. Isten "megbánta", hogy a világot és az embert megalkotta, és elhatározza, hogy elpusztítja a világot özönvizet hozva rá. Csupán Noé (Noách) találtatik érdemesnek, hogy megmeneküljön egy bárkában, amelyben minden élőlény képviselve van. Utóbb ebből a családból -- Noách három fiából -- alakul ki az újabb emberi társadalom, miután Isten megígérte, hogy többé nem támaszt vízözönt. A szakasz végén feltűnik Ávrám (a későbbi Ábrahám), Sém leszármazottja, aki a monoteizmus letéteményese lesz.

Programok ()

 | 
H K Sz Cs P Sz V
       
       
       
       
       
       
további programok - naptár nézet
további programok - lista

Naptár konverter

Válaszd ki a polgári vagy a zsidó dátumot, és klikkelj a megfelelő nyílra!
Polgári naptár
   
Zsidó naptár
   
Ha a keresett dátum naplemente utáni akkor adja meg a következő polgári dátumot!

Hírlevél

Ha szeretne értesülni az aktuális híreinkről, akkor iratkozzon fel hírlevelünkre.
Név:

E-mail: