Kezdőlap - Könyvtár

Istenen belül vagyunk

Letölthető anyag(ok):
Istenen belül vagyunk



Ha nem tudja online meghallgatni, vagy szeretné a file-t elmenteni, kattintson ide:
Istenen belül vagyunk - 2011-10-25 00:00:00
21. fejezet
Az Istenen belüli teremtés
 
 
Az Örökkévaló beszéde, nem hagyja el esszenciáját
Mármost[1] az isteni attribútumok természete nem olyan, mint a hús-vér teremtmény emberé. Így aztán emberi fogalmak nem is írhatják le kielégítően az isteni tulajdonságokat. A mi esetünkben például: Ha az ember mond valamit, a kiejtett szó lehelete érzékelhető, és a forrásától független entitásnak tűnik. A forrás pedig – az ember esetében – magának a léleknek a tíz szintje. Az Örökkévaló beszéde azonban ­– Isten ments és őrizzen! – nem válik el az Ő isteni lényegétől. Mert semmi nincsen rajta kívül, és[2] „egyetlen hely sem nélkülözi Őt” [– így az Ő szava is mindig Őbenne marad].  Az Ő beszéde tehát nem olyan, mint a mi beszédünk (Isten ments!), [ahogyan nyilvánvaló módon nem olyanok a gondolatai, mint a mi gondolataink, amint írva van:[3] „Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és a ti útjaitok nem az én útjaim.” És ugyancsak írva van:[4] „Mert miként magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál és gondolataim a ti gondolataitoknál.”]
De ha az isteni szó tényleg sosem különül el az Örökkévalótól, miképpen lehet egyáltalán „szónak” mondani? Az emberi beszéd csakis azért hoz létre kommunikációt, mert a beszélt szó elkülönül a beszélőtől. (A gondolat, a szóval ellentétben, minthogy megmarad a lélekben, rejtve is marad mindeni más elől, kivéve azt, aki elgondolja.) De minthogy az Örökkévalótól semmi sem tud elkülönülni, a „beszéd” fogalma vele kapcsolatban látszólag semmi értelmeset nem közöl az isteni kommunikáció természetéről.
 
A válasz erre a következő:
Az Örökkévaló szavát csak azért nevezzük „szónak”, hogy illusztráljuk ezt a kinyilatkoztató jellegű tulajdonságát, amivel bír. Mert, ahogy az ember alantos beszéde felfedi a hallgatóságának, ami rejtve volt, elbújtatva a gondolatai közé, ugyanúgy fent, az Éjn Szofból kiáradó fény és életerő tekintetében, amely a teremtés előtti rejtőzéséből előjön a kinyilatkoztatás során a teremtés aktusa által, hogy megteremtse és életben tartsa a világokat. Nos ezt is „beszédnek” nevezzük.
Ebben az esetben a „hallgatóság” a teremtményekből áll, akik, legalábbis a saját perspektívájukból szemlélve a dolgot, az Örökkévalótól különálló lények.
Az isteni fényesség és életerő ezen kinyilatkoztatásai közé tartozik az a tíz isteni közlés[5] is, melyek által a világ megteremtetett[6]. Hasonlóképpen van a Tóra minden szavával, a prófétákkal és szent iratokkal, melyeket a próféták felfogtak a profetikus látásaikban.
Tehát, amikor az Isten kinyilatkoztatásáról az Ő „beszédeként” szólunk, az analógia csakis a szónak a kinyilatkoztatásos és kommunikatív természetére terjed ki, de arra nem, hogy a szó a beszélőtől elkülönült entitás – ez az utóbbi nem alkalmazható az istenséggel kapcsolatban
.
 
Az Örökkévaló szava, mint az ember gondolata
Tehát az Örökkévaló szava és gondolata abszolút egységben van Ővele, éppen úgy, ahogy az ember szava és gondolata, mielőtt tényleg kifejezné őket beszédben és gondolatban, azaz amíg a bölcsesség és megértés dimenziójában vannak, vagy amíg a vágy és kívánság formájában léteznek, a szívben, mielőtt felemelkednének a szívből az agyba, hogy az ember ott elmélkedjen fölöttük a gondolat „betűivel”.[7]
Ezen a ponton, mielőtt az ember szólna vagy gondolkodnék, a szavának vagy a gondolatának a „betűi”, melyek [a fentebb említett] kívánságból, vágyakozásból „fejlődnek ki”, csak a potencialitás állapotában vannak még, a szívben, ahol abszolút mértékben egyek a forrásukkal, azaz a bölcsesség és megértés képességével az agyban, illetve a kívánsággal és a vággyal a szívben.
 
Éppen így van, ha e hasonlattal élünk, az Örökkévaló „szava” és „gondolata”, abszolút egységben az Ő lényegével és valójával, még azután is, hogy a „szava” testet öltött a világok teremtésében. Ahogyan egyek voltak vele azelőtt is, hogy a világok teremtve lettek.
Így tehát, az Örökkévaló számára mi sem változott azzal, hogy teremtő ereje kinyilatkozást nyert a teremtésben. A teremtés csakis a teremtmények számára jelentett változást, akik életerejüket az Örökkévaló szavából merítették, amikor az előjött a rejtőzködésből a megvalósulásba, azaz a világok teremtésekor, amikor magára öltötte amaz ezeket a világokat, hogy életet adjon nekik.
Ez a folyamat lépésenként megy végbe egy alászállás révén, szintről szintre, s ez az alászállás egy sor különféle összehúzódás révén történik. Az Örökkévaló szava alászáll és összehúzódik egészen addig, hogy a teremtmények életerőt és létezést meríthessenek belőle anélkül, hogy elveszítenék saját identitásukat.
 
 
A „Fátyol” csak a teremtmények felé takar
Az isteni életerő kendőzetlen, korlátlan megnyilvánulása olyan teremtményeket hozna létre, melyek önálló identitását teljesen megemésztené ugyanazon életerő. Az Örökkévaló szándéka volt, hogy az Ő teremtményei tőle független lényekként gondolhassanak magukra, és hogy a saját indíttatásukból tehessenek szert olyan önfeladásra, ami felelni tud az ő Teremtőjüknek. Ez okból az Örökkévaló csak egy sor összehúzódás révén fedte fel teremtő erejét, s ezen összehúzódások hatásáról szól most az Alter Rebbe:
Minden összehúzódás eredményeként „fátyol” kerül az Isteni „Ábrázatra”, azaz ezek elrejtik, elfátyolozzák az Örökkévaló szavából áradó életerő és világosság esszenciális lényegét. Azért hogy ne fedhesse fel magát olyan intenzív ragyogásban, amit az alacsonyabb rendű világok egyszerűen nem tudnának befogadni.
Ezért azután, hogy a cimcumok révén így elhomályosul, az Örökkévaló szavának a fénye és életereje, ami beléjük öltözik, úgy tűnik előttük, mintha magától az Úristentől valami elkülönült létező volna, és minta csak „származnék” tőle, ahogyan a beszéd származik az emberi lénytől, s azután elkülönül tőle.
 
Az Örökkévaló esetében azonban természetesen az a helyzet, hogy nincs az a rejtőzködés és „fátyol”, ami őelőle elrejthetne valamit, mert számára „sötétség [rejtőzködés] és világosság [kinyilatkoztatás] ugyanaz”, ahogyan írva van:[8] „A sötétség sem sötét neked…”.
Mert a cimcumok és a „fátylak” nem különülnek el Őtőle – Isten ments! – minthogy semmi sem áll fenn külön az Örökkévalótól, hanem olyanok, mint[9] „a teknős, melynek öltözéke, azaz a héja/háza része a testének. Ugyanígy áll a helyzet a „héjjal” – azaz a cimcumok sorával –, ami az isteniséget rejti, hogy az maga is isteni természetű. Ezért van megírva:[10] „Ő az Örökkévaló, az Isten”, ahogyan az másutt[11] magyarázatot nyer.[12]
Tehát az Ő jelenlétében abszolúte semmi más sem számít semmit sem.[13]


[1]  Vö. Bráchot 40a.
[2]  Tikuné Zóhár, Tikkun 57, 91b.
[3]  Jesájá 55:8.
[4]  Uo. 55:9.
[5]  Ávot 5:1.
[6]  Ahogy a Tórában találjuk (1Mózes 1:3, 1:11.) „És mondta Isten: Legyen világosság!”, „Hozzon a föld…” [és így tovább].
[7]  Lásd fentebb, 20. fejezet.
[8]  Zsoltárok 139:12.
[9]  Brésit Rábá 21:5.
[10] 5Mózes 4:35.
[11] Sáár Hájichud vöháemuná, 6. fejezet.
[12] Héberül: „jod, hé, váv, hé” – Ő az Elochim”. Az Örökkévaló négybetűs neve az isteni kinyilatkoztatást és transzcendenciát jelöli, míg az ’Elochim’ az Isten hatalmára és rejtőzésére utal, melynek révén öltözékeket vesz magára a teremtéskor. A fenti azonosság azt mondja, hogy ezek ketten is egyek; az Elochim éppolyan mértékben isteni, mint a másik név által jelölt isteniség. Tehát az Elochim sem fedezi el fátyolként az Örökkévalót, minthogy lényegét tekintve egy a jod-hé-váv-hével, a kinyilatkoztatás erejével.
[13] Minthogy az Örökkévalóra nincsenek hatással a cimcumok, amik lehetővé teszik a teremtmény számára, hogy elkülönült létezőnek érezhesse magát, Ő maga úgy fogja fel a teremtményt, amit az Ő szava szólított létre, mint ami változatlanul azonos a léte forrásával – azaz Ővele. Ott van a teremtmény az abszolút feloldódás állapotában. Az Ő nézőpontjából a teremtmény változatlanul nem önálló entitás, és a teremtetésük semmiféle értelemben nem vesz el az Ő abszolút egyedüli létező voltából – Ő az egyedüli létező a teremés után is, ahogyan a teremtés előtt volt.
Téma: Teremtés

Vájécé

 
Szakaszunk -- Vájécé (1Mózes 28:10--32:3.) -- azzal kezdődik, hogy Jákob menekül testvére, Ézsau gyilkos bosszúja elől. Cháránban nagybátyja, Lábán házában, talál menedéket, elveszi annak két lányát, Léát és Ráchelt és gyors egymásutánban 11 fia születik, majd egy lánya, Dina. 14 évet szolgál két feleségéért és további hat évet, aminek fizetségképpen apósa nyájából részesedik. A szakasz végén ismét úton találjuk Jákobot, amint hazafelé igyekszik Kánaánba.
 
Audió előadások:

Programok ()

 | 
H K Sz Cs P Sz V
       
       
       
       
       
       
további programok - naptár nézet
további programok - lista

Naptár konverter

Válaszd ki a polgári vagy a zsidó dátumot, és klikkelj a megfelelő nyílra!
Polgári naptár
   
Zsidó naptár
   
Ha a keresett dátum naplemente utáni akkor adja meg a következő polgári dátumot!

Hírlevél

Ha szeretne értesülni az aktuális híreinkről, akkor iratkozzon fel hírlevelünkre.
Név:

E-mail: