Kezdőlap - Könyvtár

Közel van hozzád...

Letölthető anyag(ok):
1. Eloadas



Ha nem tudja online meghallgatni, vagy szeretné a file-t elmenteni, kattintson ide:
1. Eloadas - 2012-11-02 00:00:00
25. fejezet
 
„Közzel van hozzád…” – az isten szeretet gyakorlásának közelsége
Konklúzió és összefoglalás
 
Ebben a fejezetben az Álter Rebbe befejezi a 18. fejezetben megkezdett téma tárgyalását. Ott a következő vers magyarázatával kezdte: „Hanem nagyon közel van hozzád e dolog, szájadban és szívedben van, hogy megtegyed” – azazhogy az Örökkévaló szolgálata az iránta való szeretet és az istenfélelem érzetétől hajtva bárki számára könnyedén megvalósítható dolog. Ez a kijelentés az emberi tapasztalatnak ellentmondani látszik, nem könnyű ugyanis (ahogy azt az Álter Rebbe a 17. fejezetben kifejti) a szívünket a földi létezőktől az Örökkévaló szeretetére és félelmére fordítani. Válaszul a Rebbe azt mondja, hogy bizony mégis könnyű, mert nincsen arra szükség, hogy ezeket az érzéseket magunk teremtsük meg magunkban: eleve bennünk vannak! Csak annyi kívántatik meg tőlünk, hogy keltsük fel alvó állapotából magunkban ezt a velünk született szeretetet és istenfélelmet az Örökkévaló iránt, és aztán gyümölcsöztessük őket az Ő szolgálatában. 
A következőkben az Álter Rebbe befejezi a téma tárgyalását, kijelenti, hogy minden zsidó ember képes a „bolondság lelkét” magától bármikor elűzni, és felgerjeszteni magában az Örökkévaló iránti rejtett szeretetet. Tehát ha a bűn kísérti, képes lesz átérezni, hogyan szakítaná őt el az Örökkévalótól a vétek, s így ellenáll majd a késztetésnek. Hasonlóképpen: ha egy micvát kell teljesítenie, képes átérezni, hogy a benne élő istenszeretet ezt diktálja neki, hogy összekapcsolódhasson az Örökkévalóval.
 
 
A szeretet bennünk van
Ezt jelenti tehát a vers:[1][– hogy megtartjuk a Tórát és annak parancsolatait az Örökkévaló iránti szeretetből és félelemből]. Mert minden pillanatban és minden időben az ember képes szabadon levetni magáról a bolondság lelkét [amely által érzéketlenné válik arra az elkülönülésre, amit a vétek okoz közötte és az Örökkévaló között] és a feledékenységet [mellyel feledi, hogy benne az Örökkévaló szeretete él, amely az Ővele való egyesülésre törekszik benne, éspedig a micvák teljesítése által. Az ember mindig képes] visszaemlékezni az egyetlen Isten iránti szeretetére és felgerjeszteni magában azt, ami kétségkívül, bizonyosan ott rejlik a szívében [– minthogy mindenki, a legelvetemültebb bűnöző is bírja magában ezt a veleszületett szeretetet]. „Nagyon közel van hozzád e dolog…”
Ezt jelenti a „szívedben van”[, azazhogy mindenki képes szolgálni az Örökkévalót szeretetből, amely a szív érzelme. De az Örökkévaló szeretete önmagában mégsem elegendő. Az embernek szüksége van ezenfelül az istenfélelemre is, hogy megőrizze őt a tiltó parancsolatok megsértésétől. Ezért folytatja az Álter Rebbe így:] Ez a félelmet is magába foglalja: azaz az attól való félelmünket, hogy elkülönülünk akár csak egyszer is az Örökkévaló egységétől és egyedüliségétől. [mely istenfélelem olyan erősen bennünk van, hogy] Még az élet önfeláldozása árán is [érvényesül az emberben. Még akkor is ha ez az önfeláldozás] szemben áll mindenféle racionalitással és logikával. Ez ugyanis [a racionalitás felett áll], tisztán az [ember lelkének] isteni természetéből fakad.
Amint az a 19. fejezetből kiderül a gyertyaláng analógiája lévén, amely természete révén törekszik forrásával egyesülni, a lélek ugyanilyen ösztönösen keresi, hogy egyesülhessen önnön isteni forrásával. E természetéből fakadóan félelemmel riad vissza mindattól, ami az Örökkévalóval való kapcsolatát megszakíthatná, éspedig akár az élete árán is.
 
Önfeláldozás az élet árán, vagy a kis dolgokban
[Ha pedig ez valóban így van, akkor] nyilvánvalóan könnyebb az embernek az élvhajhász vágyait megfékeznie, hiszen azzal sokkal kevesebb szenvedés jár, mint a halállal [amit egyébként kész volna vállalni, hogy el ne szakíttassék az Örökkévalótól]. Vagyis nagyon „közel van hozzá”, hogy szembe legyőzze a rossz ösztönt, akár a „rossztól való tartózkodásról”[2][, akár „valami jó megcselekvésének elmulasztásáról” van szó. Még pontosabban:] Ha csak egy kisebb rabbinikus tiltás megszegéséről van is szó [az ember képes megfékezi gonosz ösztönét], hogy át ne lépje az Örökkévaló akaratát, mert ha megteszi a tiltott dolgot, azzal elkülöníti magát az Örökkévalóval való egységtől, éppen annyira, mintha bálványimádást követ el[, amint azt az előző fejezet elmagyarázza]. van szó
Így, ha bálványimádást követ is el, megbánhatja utóbb [és így bizonyos lehet az Örökkévalóval való egységéről azután is, hogy bálványimádást követett el. Ugyannakor a zsidó ember inkább adná fel az életét, minthogy ezt a lehetőséget válassza].
(Bár [a Talmud azt mondja:][3] „Aki így beszél: »Vétkezem, és majd megbánom, [megint vétkezem, és megint megbánom]«, annak nem lesz lehetősége rá [hogy így tegyen]”, de ez csak annyit jelent, hogy az Örökkévaló nem segíti az ilyen vétkest, nem ad neki méltó alkalmat a bűnbánatra. [De a megtérésre való lehetőséget mindazonáltal megadja.]
De ha megragadja mégis az alkalmat, és bűnbánatot tart:[4] „A bűnbánatnak semmi sem állhat az útjába.”)
Így hát még a bálványimádás esetében is az ember végül alkalmasint hagyatkozhat a tesuvára, hogy elejét vegye az Örökkévalótól való tartós elkülönülésnek.
 
Ugyanakkor minden zsidó ember kész elszenvedni a mártíromságot az Örökkévaló nevének megszentelésére, és nem „nem hajt fejet a bálvány előtt” még ideig-óráig sem, azzal a szándékkal, hogy azután majd megbánja [– azaz még az Örökkévalótól való időleges elkülönüléstőli félelem is elegendő motiváló erő az önfeláldozáshoz]. Azért van így, mert az isteni világosság öltözött a lelkébe, amint az fentebb kifejtést nyert, az pedig nem lépett be az idő világába, hanem az idő dimeziója felett áll [és ezért minden, ami vele történik, örök], továbbá, amint az tudott dolog, az isteni fény uralja és irányítja az időt [azaz nemcsakhogy ő maga nincs az idő uralma alatt, hanem éppenséggel az idő áll az ő uralma alatt].
Így aztán az isteni lélek, az „isteni világosság” szempontjából a bűnben töltött pár perc örök hatású és nm csak egy ideiglenes állapot. Ebből kifolyólag tehát a lélek irtózik az Istentől való elkülönüléstől, még ha csak egy pár percről is van szó. Irtózik tőle a bálványimádás esetében, és ezt az tartózkodást érvényesítheti az ember a mindennapok „kis” bűneinél is. Legyen szó tilalmak áthágásának, vagy akár tevőleges parancsok elmulasztásának kísértéséről, ahogy a továbbiakban kifejti:
 Hasonlóan van a „jó megcselekvésének” kategóriájával [az ember ez esetben is képes bevetni a „rejtett szeretet” erejét], hogy megerősítse magát, mint az oroszlán, szíve erejével és elszántságával, a gonosz természet ellen, amely a testét elnehezíti, és tunyaságot bocsát rá, amely az ő állati lelkében lakozó földi elemből ered.[5][Ez a restség nem engedi, hogy] a testét különféle erőfeszítésekkel és nekirugaszkodásokkal eddze az Örökkévaló szolgálatára, amely pedig fáradozást, küzködést igényel. Példának okáért a Tórával foglalkozni mélységes odafigyeléssel és szavainkkal, hogy a „szájából sose távozzék el a Tóra tanulmányozása”; ahogy Bölcseink mondták:[6][azt is gyakorolni kell] minden erővel, amit csak [az ember] mozgósítani tud. „Az embernek mindig alá kell rendelnie magát a Tóra szavainak, miként az ökör az igának, és a szamár a tehernek.” Hasonlóképpen van az odaszánt imával,
 
A test lustaságának legyűrése
Nagyon könnyű az embernek ellenállnia és úrrá lenni természetén, ha átérzi, hogy a természetén úrrá lenni a fentiekben és még más dolgokban – sőt az ellenkezőjét tenni [azaz szorgosan gyakorolni magát a jóban testében és anyagi eszközeivel is], az sokkal kisebb szenvedés, mint a halál szenvedése (amitől az Örökkévaló őrizzen meg minket!).
Mégis kész lenne önként, szeretettel elfogadni a halál fájdalmát (az Örökkévaló őrizzen meg minket tőle!), hogy ne különüljön el az Örökkévalóval való egységtől és az Ő egyetlen voltától, még egy percre sem, a bálványimádás cselekedete által, Isten mentsen tőle.
Nyilvánvaló tehát, hogy szeretettel, önként fogadja el a [viszonylag csekélyebb fájdalmat, és eddzi magát a micvák gyakorlásában], hogy az Örökkévalóhoz kösse magát, örök kötelékkel.
 
Az Álter Rebbe most azt fejti ki, milyen hatással vannak a micvák az Örökkévalóhoz kötő örök kötelékre.
Mert az Örökkévaló akaratának szolgálata révén való beteljesítése által megnyilvánul a legbelső isteni akarat – éspedig belül, nagyon is megtapasztalhatóan, mindenféle homályosság nélkül. Namármost, mikor az isteni akarat „ábrázata nem rejtőzik el”, akkor semmi más sem különülhet el az isteniségtől, nem lehet neki független, szeparált létezése, magától.
Mert, amint a 22. és 24. fejezetben kifejtést nyert, egyetlen termetmény sem vélheti magát elkülönült létezőnek az Istentől, csakis amikor az isteni akarat rejtve van előtte. Minthogy ennek az akaratnak a legbelső lényege nyilvánul meg a micva megcselekvésekor, az nem engedi meg semmiféle elkülönültség érzését.
Tehát a lelke [ti. annak a lelke, aki a micvát beteljesítette], mind az isteni lélekrész, mind az állati lélekrész és azok „öltözetei” [a gondolat, a szó és a tett] egyesül tökéletes egységben az isteni akarattal és az Örökkévaló korlátlan világosságával, áldott legyen Ő, amint fentebb mondva van.
 
Az isteni kötelék örök fent, de átmeneti alant
Ez megmagyarázza, miként létesít a micva köteléket az ember és az Örökkévaló közt. Az Álter Rebbe most továbbhalad annak magyarázatával, hogy ez a kötelék miért örök.
A felső szférákban ez az egyesülés [az Örökkévaló és a lélek között] örök. Mert az Örökkévaló, áldott legyen, és az Ő akarata az idő felett állnak, [s így az Örökkévalóval és az Ő akaratával létesült egység is átlépi az időt, és örök]. Így áll tehát [ebben a világban is], az Ő megnyilvánult akarata, ahogyan kifejezést nyer a szavában, ami a Tóra, szintén örök, ahogyan meg van írva:[8] „De Istenünknek igéje fennmarad örökre”; és:[9] „Az Ő szavai örökké megmaradnak és tartanak”; és:[10] „Nem fogja megváltoztatni, megmásítani törvényét”.   
Minthogy az Örökkévaló akaratának kijelentése, ahogyan az a Tórában ki van fejezve, az az idő korlátai felett áll, a lélek egyesülése az Örökkévalóval, mely a Tóra és a parancsolatok hatása, szintén örökkévaló.
Itt, alant azonban ez az [egyesülés] az idő korlátain belül van, [mert e világban a lélek az idő uralma alatt él, a lélek az Örökkévalóval] csak addig [egyesül], míg a Tóra tanulmányozásával van elfoglalva, illetve amíg a micvákat teljesíti. Mert ha azután bármi mással foglalkozik, elkülönül, itt alant, attól a legfelső egyesüléstől (– azaz, ha teljességgel szükségtelen dolgokkal foglalja el magát, melyek semmiképp sem hasznosak az Örökkévaló szolgálatában). De ha megbánja, és felveszi az Örökkévaló szolgálatának fonalát újra, a Tóra tanulmányozása és ima által, és ha bocsánatot kér az Örökkévalótól, mert nem tanulmányozta egy ideig a Tórát [amíg hiábavaló dolgokkal foglalatoskodott], pedig tehette volna, az Örökkévaló megbocsát neki.
Ez [az áldás] olyan, mint a napi égőáldozat [amit a Szentélyben ajánlottak fel], mely a tevőleges parancsolatok elhanyagolásáért végzett engesztelést.
Mégis érvelhetne valaki így: minthogy ezt a bűnt állandóan elkövetjük, bocsánatot kérni érte olyan, mintha ezt mondanánk: „Vétkezni fogok, de majd megbánom, megint vétkezek, és majd megbánom.” Bölcseink erre azt mondták,[12] hogy ilyenkor az Örökkévaló nem ad a vétkesnek lehetőséget a megbánásra; ha pedig így van, miért lenne az ima, ami így kezdődik: „Bocsáss meg nekünk”, hatékony a Tóra tanulmányozásának elmulasztása esetén? Az Álter Rebbe különbséget tesz a kétféle eset között.
Ez nem olyan, mint azt mondani: „Vétkezem, de majd megbánom, megint vétkezem, és majd megbánom”, csakis akkor, ha éppen abban a pillanatban, mikor az ember vétkezik, hagyatkozik a későbbi megbánásra, és vétkezik [tudatosan] arra számítva, amint másutt az kifejtést nyer.
Mert a megbánás egész eszméjét torzította el azzal, hogy mentségként használta a bűnre, azért nem adatik meg neki az alkalom, hogy gyakorolja. Ugyanakkor a mi esetünkben ez a gyakran ismétlődő vétek a Tóra tanulmányozásának elmulasztása, s az elkövetője nem a tesuvára számítva követi el vétkét a maga idejében, ezért adatik meg neki a lehetőség, hogy bocsánatot kérjen, naponta háromszor is, az áldással, mely így kezdődik: „Bocsáss meg nekünk
 
***
Smá: Örök emlékeztető az önfeláldozásra
De akárhogyan van is, láthatjuk, hogy az egyesülés a lélek és az Örökkévaló közt, amit a micva hoz létre, örök. Ha valaki meggondolja, hogy boldogan odaadná az életét, csak el ne szakadjon (még egy pillanatra sem) az Örökkévalótól a bálványimádás gyakorlata révén, bizonyára átlátja, mennyire szükséges ügyelnie a micvák teljesítésére, melyek az Örökkévalóhoz kötik őt, örökre.
Az Álter Rebbe ezzel kimutatta, hogy ha tudatába jövünk a készségünknek, mellyel feláldoznánk az életünket is az Örökkévalóért, az hatással van mindkét területre, a „rossztól való tartózkodásra” és a „jó megcselekvésére” is, azazhogy a tiltó és a tevőleges parancsolatok megtartására. Ebből következik, hogy ez az éberség folyamatos kell legyen a lelkünkben, hogy mindig készek legyünk a micvák teljesítésében kamatoztatni.
 
[Most kérdezheti valaki: miért volt szükséges, hogy ősapáink felkészüljenek a mártíromságra?] Nem ígértetett-e meg nekik:[14][az egész ország összes lakosára]”? „tőletek való rettegést és félelmet ad az Örökkévaló…
Semmi okuk nem volt rá, hogy attól féljenek, bárki rájuk kényszeríti az egek Urának megtagadását, és így szükségessé tegye, hogy önfeláldozással álljanak ellent az ilyen kísérletnek. Ebben az értelemben védettek voltak ők is, legalább annyira, mint azok a zsidók, akik Mózessel utaztak a pusztában (akiknek pedig nem parancsoltatott meg, hogy napjában kétszer elmondják a Semát).[15] Arra a következtetésre kell jutnunk tehát, hogy a mártíromságra való felkészülés szükséges, nemcsak azért, hogy biztosan éljen a gyakorlatban, amikor tényleg szükség van rá,  
Azért, mert a Tóra és a parancsolatok beteljesítése attól függ, mennyire van az ember folyton tudatában önnön készségének, mellyel az életét is odaadná az Örökkévalónak, a vele való egység kedvéért [ti. hogy az ember emlékezzen rá, hogy kész legyen feláldozni az életét is az Örökkévalóval való egyesülés kedvéért, ha a helyzet megkívánja – ez az üzenet rejlik a Semá imában, ezért kell naponta kétszer, reggel és este elmondani], hogy ez a tudatosság egyfolytában a szívében legyen, és ne távozzon el ennek emléke tőle éjjel és nappal.
Így tud az ember ellenállni a gonosz ösztönnek, és elűzni azt magától minden alkalommal, ahogy fentebb az kifejtést nyert [– azazhogy ha az ember emlékezetében tartja, hogy kész kell legyen elszenvedni a mártíromságot is az Örökkévaló iráni szeretetéért és az Ő egyetlen voltába vetett hitéért, akkor bizonyára felülkerekedik a gonosz ösztönön, és beteljesíti az összes micvát].


   [1].  5Mózes 30:14.
   [2].  Zsoltárok 34:15.
   [3].  Jomá 85b.
   [4].  Vö. Tálmud Jerusálmi, Péá 1:1.
   [5].  Lásd az 1. fejezetet.
   [6].  Ávodá Zárá 5b.
[7]. Az itt adott három példa megfelel a három „pillérnek”: Tóra, ávodá és gemilut chászidim.
   [8].  Jesájá 40:8.
   [9].  A reggeli Semát követő imából.
[10].   A Jigdál középkori himnuszából, amit a Rámbám által megfogalmazott tizenhárom hitalapelv alapján költöttek.
[11]. Jomá 86a.
[12]. Uo. 85b.
[13]. A Rebbe egy megjegyzése alapján.
[14]. 5Mózes 11:25.
[15]. A Rebbe egy megjegyzése alapján.

Mászé

A negyedik könyv utolsó szakasza – Mászé (4Mózes 33–36.) – a pusztaságbeli 40 éves vándorlás térképét rajzolja meg, felsorolja a vezetők névsorát, akik majd az Országot felosztják a törzsek között és megismétli a menedékvárosok kijelölésének kötelességét.

Programok ()

 | 
H K Sz Cs P Sz V
       
       
       
       
       
       
további programok - naptár nézet
további programok - lista

Három gyászhét és Tisá böáv תשעה באב

Az év legszomorúbb és legtragikusabb napja az áv 9-ei böjt, Tisá BeÁv. Idén 2014. augusztus 4.-e hétfő estétől augusztus 5.-e kedd estéig tart. Ezen a böjt- és gyásznapon egyszerre emlékezünk az Első Jeruzsálemi Templom i. e. 586-ban történt lerombolására és a Második Templom megsemmisülésére, amely szerencsétlen történelmi egybeeséssel i. sz. 70-ben ugyanezen a napon történt. Az Első Templomot a babilóniaiak fosztották ki és égették porig, a Másodikat a rómaiak. A Templomnak, a nép vallási központjának lerombolása nemcsak a vallásra mért súlyos csapást, hanem az első - később a második - zsidó állam megszűnését is jelentette, és a zsidók kiűzetését saját országukból. Az ezt megelőző, úgy nevezett három hét egy félnapos böjttel kezdődött Támuz 17-én (idén július 15-én.).

Naptár konverter

Válaszd ki a polgári vagy a zsidó dátumot, és klikkelj a megfelelő nyílra!
Polgári naptár
   
Zsidó naptár
   
Ha a keresett dátum naplemente utáni akkor adja meg a következő polgári dátumot!

Hírlevél

Ha szeretne értesülni az aktuális híreinkről, akkor iratkozzon fel hírlevelünkre.
Név:

E-mail: