Az olvasó írja

"Már elmúltam 30 éves, amikor felfedeztem, hogy zsidó vagyok"

Most, amikor gyakran beszélünk a Holocaustól, nem szabad elfelejtenünk egyik következményét sem. Az alábbiakban egy olvasói levelet közlünk, amely jelenidőben beszél a Soáról és annak egyik fájdalmas, siralmas "eredményéről".

Nem elég sírni, sopánkodni. Oberlander Baruch rabbi találkozott a levél írójával és útmutatást adott neki a visszatérés módozatairól. Tudjuk, hogy ilyen áldozatok, mint a levél írója – a Holocaust átvitt értelemben vett áldozatai – ezrével vannak Magyarországon. Mit teszünk, mit tesz a szervezett magyar zsidóság, hogy megmentse őket a zsidóságnak? Olvasóink véleményét, a levéllel kapcsolatos gondolatait, várjuk, amelyekre következő számunkban visszatérünk.

Az alábbiakban közöljük a levelet csekély rövidítéssel:

5754. 18 tévét

Tisztelt Szerkesztőség!

Egy éve vagyok az ACHDUT olvasója. Az előző év Kiszlév havában véletlenül jutottam hozzá egy példányhoz, amit édesanyám kapott és olvasatlanul hevert valahol.

Számomra ez volt az első Chánukká, pedig már elmúltam 30 éves. Gyermekkoromban úgy neveltek, hogy nem is tudtam zsidóságomról, csak nagy kamaszként jöttem rá a "titokra", hogy miért volt édesanyám lágerekben és édesapám munkaszolgálatban. Akkor szüleim azt válaszolták, hogy attól a rettegéstől akartak megóvni, amit ők már átéltek. Azt akarták, hogy ugyanolyan emberek legyünk, mint a többiek, mentesek minden "túlérzékenységtől" és előítélettől.

Megházasodtam, született három gyermekünk, volt hol laknunk, volt munkám, amit szerettem is, voltak barátaim, szóval minden okom megvolt arra, hogy "boldog" legyek. Mégis örökké motoszkált bennem valami, kerestem valamit. Engem nemcsak hogy "nem-zsidónak" neveltek, hanem még "hívő" ateistának is. Szüleim úgy tapasztalták, hogy a hívők (zsidók és keresztények egyaránt) gyengének bizonyultak a Soá idején. Ezért azt tanították nekem, hogy mindenkinek magában kell megtalálnia az utat a jóhoz, az Örökkévaló csupán képzelet és csak a gyengéknek van szükségük képzelt támasztékra. Én kissé kételkedtem ebben. Láttam, hogy az ateisták is gyengék. Szerettem volna hinni, hogy mi emberek többek vagyunk, mint egy kődarab, hogy van küldetésünk, van Teremtőnk és hogy van kiben bízzunk.

A bennem lévő ürességet sokféle úton-módon igyekeztem betölteni ... Ekkoriban jutott el hozzám az első hír a budapesti zsidó közösségek létezéséről, óvodák, iskolák létesítéséről. Megdöbbentem. Talán mégis lehetséges? Fennmaradhat a magyarországi zsidóság a Soá és 40 év asszimilációja után? És akkor van út az Örökkévalóhoz? Csodálatos érzés volt, megláttam az utat, amit mindig is kerestem. Elemi erővel tört fel bennem a vágy, hogy én is részese legyek az ősi folyamnak, az ötezer éves múltnak. Gyermekeimet úgy kell nevelnem, hogy ők is érezhessék ezt. Nagy harcok árán zsidó óvodába adtam leányaimat és fiamnak Nátán nevet adtam. (Ezt később a család tiltakozása miatt kénytelen voltam megváltoztatni, mert szüleim képtelenek voltak kimondani unokájuk nevét.) ...

Féléves volt a fiam, amikor az első Chánukká-t tartottuk. Tudatlanságom félelmetes volt. Írni, olvasni "természetesen" nem tudtam, de még a legelemibb hagyományokat sem ismertem. Eleinte magam gyújtottam gyertyát péntek este és még azt sem tudtam, hogy két gyertyának kéne égnie. Semmilyen élő emlékem nem volt a zsidóságról, és egyetlen zsidó ismerős, barát sem volt mellettem, aki segíthetett volna. Olvastam, tanultam, tanított a nagyobbik leányom, arra, amit az óvodában hallott, látott. Tanultam írni, olvasni, de amikor először elolvastam a sábát-i gyertyatartón a héber betűket, több óráig keresgéltem könyveimben a "sábát kódest"-t. Sok olyan gonddal kell megküzdenem, ami egy természetes zsidó környezetben nevelkedett ember számára érthetetlen lehet. Tudatlanságom miatt a zsinagógába még most sem merek belépni. A Kol Nidré-re elmentem a Dohány utcai zsinagógába, gyorsan leültem a leghátsó sorba és figyeltem, hogy a többiek hogyan öltik fel talit-jukat. (Így aztán nagy örömmel olvastam az Achdut-nak a templomi szokásokról szóló cikkeit.)

Most ismét Chánukká után vagyunk, egy évvel ezelőtt gyújtottuk meg az első chánukká-i gyertyát. Most csak az út elején vagyok, de már tudom, hogy merre megyek. Ma már hiszek benne, hogy megtalálom az utat az Örökkévalóhoz és gyermekeimnek is megteremthetem a lehetőséget, hogy ezen az úton járjanak ...

Zsidónak szeretném nevelni őket, hogy a család fennmaradjon, mert rokonaim mind a teljes asszimilációt választották ... Gyermekeim két világ határán élnek, nem zsidók, mert az édesanyjuk református, de nem gojok, mert zsidóként nevelkednek. Nem maradhatnak örökké ezen a "senki földjén". Lesz-e annak akadálya, hogy zsidóként élhessenek, neveltetésük szerint? Vagy akkor majd a zsidóság sem fogadja be őket, mert az édesanyjuk "idegen"? Én már döntöttem, a Törvény népéhez akarok tartozni, visszatérni az Örökkévalóval való szövetséghez. De vajon a gyermekeim is megtehetik-e ezt az utat?

Nagy segítséget jelentene számomra Oberlander rabbi véleménye.

S. P.

(A levélíró teljes neve és címe a szerkesztőségben)