Soha nem felejtem el a lubavicsiakkal történt első találkozásomat, vagy harminc évvel ezelőtt. Vizsnyici chászid létemre hallottam már a chábádról és hírneves vezetőjéről. Akkoriban az izraeli esti lap, a Jediot Áchronot külföldi tudósítója voltam, és úgy gondoltam, írnék egy beszámolót arról, hogyan emlékeznek meg a lubavicsi chászidok első rebbéjüknek, az "Álter Rebbének", a ljadi Snéur Zálmánnak a cári börtönből való kiszabadulásáról. Kora reggel, amikor elindultam hazulról, még vizsnyici voltam, de valami vagy valaki már megérintett Lubavics szelleméből.

A templomban, amely egyszerre tűnik hatalmasnak és bensőségesnek, a világ minden tájáról összesereglett chászidok ezrei, fiatalok és öregek táncolnak állva: nem mozdulnak helyükről, mégis az egész világegyetemet betölti hullámzásuk ritmusa.

Szemük lehunyva: úgy énekelnek, ahogyan csak a chászidok tudnak. Tízszer, ötvenszer ismétlik ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a dallamot, a torkukból előtörő ének ezernyi lángot lobbant szemükben, és egyre magasabbra szárnyal: a hetedik mennyországig, talán azon is túl, a héchál hánögináig, minden dalok forrásáig és szentélyéig.

Mindennek központjában a rebbe áll. A bennem lakozó chászid csodálattal bámulja őt. Valami komorság és mélyértelműség lengi körül. Felkavaró és megnyugtató egyszerre. Ugyanaz az érzés tölt el, mint a többi jelenlévőt, akiknek a rebbe segít megközelíteni az elérhetetlent. Jelenlétében zsidóbbnak, hitelesebben zsidónak érezzük magunkat. Tekintete előtt szorosabbra fűződik kapcsolatunk benső zsidóságunkkal.

Nem tudom levenni róla a szemem. Pillantása mindent és mindenkit fogva tart. Nemigen találkoztam még senkivel, aki ennyi emberrel foglalkozott volna egyidejűleg. Ezer meg ezer szempár követi legapróbb rezdüléseit is. Ha megszólal, mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatja: isszák minden szavát, minden hangját. Ha énekel, az egész világ vele – velünk – zengi a dallamot.

Emlékszem, órák hosszat álldogáltam akkor az Eastern Parkway 770-ben. Mintha álmodnék, csak bámultam a rebbét, amint hívein nyugtatja tekintetét. Néha rájuk mosolyog, s ettől egyszerre szertefoszlik az életüket beborító sötétség. Egy-egy pillanatra komornak, gondterheltnek tűnik, s a lelkes követők torkából hol rettegéssel, hol reménységgel telve szárnyal föl egyik dal a másik után.

Egyszerre megint gyereknek érzem magam, aki a vizsnyici rebbe udvarában tölti a szombatot. Ott is így fonódtak egybe a lelkek az ősi dallamok zengése közepette.

Itt, a lubavicsiaknál, mégis más. Más a világuk. Láthatatlan temetők végtelen sora választja el a múltat a jelentől. Lubavicsban még Vizsnyicről is másképpen gondolkodom. A lubavicsi rebbe műve túlmutat Lubavicson.

Ezt csak sokkal később értettem meg. Elkezdtem utazgatni, és fölfedeztem, hogy a rebbe küldöttei a legeldugottabb helyekre is eljutottak. Nélkülük és odaadásuk nélkül, a rebbe által rájuk bízott feladat nélkül, ki tudja, hány zsidó lelket veszített volna már népünk...

A rebbe pontosan tudja, kit, hová és mikor kell küldeni. Küldötteinek munkássága nem mindig kerül nyilvánosságra: néha titokban kell tevékenykedniük. Ha majd – remélem, hamarosan – minden részletében feltárul ez a tevékenység, bizonyára még a mainál is nagyobb csodálatot fog kelteni a rebbének a nevelésről szőtt álma. Így hát a zsidók nagy hálával és elismeréssel tartoznak a rebbének.

Magam is így érzem. Sokat tanultam a lubavicsiaknál Lubavicsról. Mindig emlékezni fogok a rebbével a hatvanas években folytatott, késő éjszakába nyúló beszélgetésekre.

Talán nem is váltam volna azzá, aki ma vagyok, ha akkor, harminc-egynéhány éve, nem mentem volna el a chábád Chág HáGeulára...