Amikor a gyermek tanítja a szüleit

Egy kóser konyha születése

Mögöttünk van Peszách ünnepe. Olvashattuk a Hágádában többször is: "Beszéld el fiadnak..." a kivonulás történetét, a nép történetét, az Örökkévaló cselekedeteit, előírásait. "Beszéld el..." hogy a mai és a jövő nemzedék is tudja, a Tóra, a törvények tartották, tartják fenn a zsidó népet az úr akarata és útmutatása által.

Csakhogy, amit nemzedékek hosszú sora tudott és tovább vitt, azt az újabb nemzedékek felejteni látszanak. Jobb esetben csak felejtettek, rosszabb esetben akarták is a feledést. Így jött el az az idő, amikor nemcsak szülő adja át töredékes tudását, érzéseit gyermekének, hanem a gyermek is példájával, tetteivel, szavaival tanítja anyját, apját.

Ez történt velünk is. Mert igaz, hogy lányaink tőlünk tudták meg, hogy a zsidó néphez tartoznak, tőlünk, velünk tanulták a nép történetének alapját. Mi irányítottuk őket arra az útra, amely a Wesselényi utcai "Maszoret Ávot" iskolán és a montreali Beth Jacob iskolán át vezetett azokhoz a közösségekhez, ahol valóban megtanulhatták, át is élhették zsidóságukat, mi azonban minta hiányában nem éreztünk késztetést a törvények betartására. Igaz, soha nem "főztük a bárányt anyja tejében" de háztartásunk messziről sem volt kósernek mondható. Nem is igényeltük mindaddig, amíg meg nem éreztük, hogy jól esne nekik ha a kásrut előírásai szerint élnénk.

Ekkor kértük ráv Báruch Oberlander segítségét a kóseroláshoz. A rabbi két repülőút és sok-sok teendője között eljött hozzánk egyik tanítványával, Slomo Kövessel együtt és komoly, nehéz munkával eleget tett kérésünknek. Sok-sok köszönettel tartozunk neki. Szeretettel és humorral teljesítette a micvát. Elmondása szerint Amerikában ilyenkor az a szólás járja, hogy "a háztartást nem felszámolni, hanem kóserolni kell." Be kell valljuk mi is hasonlóan éltük meg a dolgot, hiszen edényeink között volt olyan palacsintasütő is, amelyet már gyerekeink dédmamája is használt, de az most "elmúlásra" ítéltetett. Hát nem mondhatom, hogy könnyű szívvel váltunk meg a hasonló eszközeinktől.

A kásrut elhatározásakor szorongtunk az ismeretlentől. Tudjuk-e majd teljesíteni az előírásokat? Magyarországi viszonyok között be lehet-e egyáltalán tartani a szabályokat...?

Amikor viszont nekiláttunk és véghezvittük, rá kellett jönnünk, hogy semmiféle "ördöngösség" nincs a dologban. Ellenkezőleg. Fel- és megszabadultunk különböző hiedelmektől, kifogásoktól. Elmondhatom, hogy örömöt érzünk, hogy a törvények betartása által jobban éljük meg zsidóságunkat. Köszönet mindezért az Örökkévalónak, lányainknak és az utat mutató, hagyományhű magyarországi és montreali barátainknak.

dr. Staub Pál, jogász