Cselekvéssé kell formálnunk a fájdalmat, a könnyeket fejlődéssé.

A Rebbe olyan személyiség volt, aki ott is meglátta a pozitívumot, ahol más csak negatívumot észlelt. A maga módján képes volt még azok számára is reményt és vigaszt nyújtani, akiket a legmélyebb érzelmi vagy spirituális fájdalmak gyötörtek.

1972-ban egy köztiszteletben álló szobrász, Jacques Lipchitz özvegye, férje váratlan halála után fölkereste a Rebbét. Az asszonyt lesújtotta férje halála, de egyszersmind komoly dilemmába is került, mivel a férje már csaknem teljesen befejezett egy szobrot, egy szimbolikus főnixmadarat, amelyet a jeruzsálemi Héber Egyetem rendelt. Az asszony, aki maga is szobrász volt, szerette volna befejezni férje munkáját, de egyesek fölvetették, hogy a főnix éppenséggel nem a legmegfelelőbb jelkép Jeruzsálem szent városa számára. Ez a kétség mélyen elszomorította.

A Rebbe erre Jób könyvéből idézett: „Mint a chol, sokasítom napjaimat.”¹ Ezután elmagyarázta, hogy a legenda szerint a chol [főnix] olyan madár, amelyik ezer évig él, akkor meghal, de később feléled hamvaiból, ezért a főnixmadár egyértelműen megfelelő jelkép: a remény és a megújhodás szimbóluma a fájdalommal szemben. Azt tanácsolta az asszonynak, hogy tiszta szívvel fejezze be a megkezdett szobrot. Az asszony megvigasztalódott, és megkönnyebbülten távozott.

Vannak bizonyos kérdések, amelyeket élete során mindenki föltesz. Miért van ennyi szenvedés a világon? Hogyan küzdjük le az érzelmi, a spirituális és a testi fájdalmakat? Miért engedi időnként az Örökkévaló, hogy erényes emberek rendkívüli kínokat szenvedjenek?

Ezek a kérdések egy paradoxont képeznek. A puszta tény, hogy természetünknél fogva felzaklat minket a szenvedés, arról tanúskodik, hogy hiszünk egy jó és igazságos Örökkévalóban, és elvárjuk tőle, hogy igazságosan kormányozza a világot. Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy sok ember a fájdalmak és a szenvedések láttán kétségbe vonja az Örökkévaló puszta létét, vagy legalábbis azt, hogy törődik a világgal.

A fájdalmat sosem fogadjuk el „természetes” állapotnak: fojtogatónak és elfogadhatatlannak találjuk, és minden megteszünk annak érdekében, hogy csökkentsük a gyötrelmeinket. Ennek ellenére a fájdalom képes megtörni az akaratunkat, meggátol bennünket a világos gondolkodásban, és abban, hogy megoldást találjunk. Hogyan oldjuk hát fel ezt a dilemmát, hogyan menekülhetünk meg a fájdalom karmai közül?

A fájdalomról és a szenvedésről szólva nagyon óvatosnak kell lennünk. Annak ellenére, hogy nagyon is valós, gyakran megsemmisítő erejű élményekben gyökereznek – egy szeretett ember elvesztése, súlyos balszerencse –, érzelmek formájában manifesztálódnak, ezért immúnisak a racionális érvelésre. Hogyan beszélhetjük hát meg ezeket a dolgokat úgy, hogy ne sértsük a szenvedőt? Úgy, hogy tudomásul vesszük: az érzelmi, a spirituális és a testi fájdalom egyaránt valós, és hiába beszélünk is akármennyit, valójában nem tudjuk enyhíteni.

Logikus gondolkodásunkat mindenfajta érzelem elhomályosítja, ha pedig ez az érzelem olyan erős, mint a fájdalom, akkor képes egészen fölemészteni minket, képes eltorzítani a világról és az önmagunkról alkotott képünket. Az érzelem önmagában véve is paradoxon: természetes érzés, rajtuk keresztül mégis természetellenes fényben látjuk a dolgokat. Vannak olyan emberek, akik megpróbálják megmagyarázni ezeket az érzelmeket. Egyes hívő emberek azzal próbálják csökkenteni a fájdalmat, hogy kifejtik: az Örökkévaló akarja ezt tőlünk. Mások a fájdalmat arra használják, hogy azzal igazolják keserűségüket vagy épp rosszindulatukat.

De erre nincs megfelelő magyarázat. A legnagyobb gondolkodó, a legelszántabb hívő, a legádázabb kételkedő mind csak tapogatózik a válasz után, amikor ő szenved. A szenvedő ember külön kategória. Úgy érzi, a fájdalom feljogosítja, hogy kérdőre vonja az Örökkévalót, vagy hogy csak hallgasson, és hagyja, hogy átjárja a fájdalom. Közönséges és arrogáns dolog, ha olyan valaki próbálja meg magyarázatokkal eloszlatni a szenvedő ember fájdalmát, aki maga nem szenved.

Meg kell vizsgálnunk, mi is a szándékunk azokkal a kérdésekkel, amelyeket fájdalmunkban az Örökkévalónak fölteszünk. Haragból fakadnak ezek a kérdések? Arra használjuk a fájdalmunkat, hogy igazoljuk a válaszunkat? Nem számít, mennyire nehéz is, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk annak érdekében, hogy ne hagyjuk az érzelmeinket eluralkodni rajtunk. Előfordulhat, hogy egy bizonyos ponthoz érve úgy érezzük, hogy meg kell adnunk magunkat a fájdalomnak, sőt az is megtörténhet, hogy valaki fájdalmában elfordul az Örökkévalótól. Aki azonban elfordul az Örökkévalótól, elfordul a fájdalom és a szenvedés megoldásának lehetőségétől, és így lehetővé teszi, hogy a fájdalom áldozatul ejtse.

Még a legmélyebb elkeseredés pillanataiban sem szabad elfelejtenünk, hogy az Örökkévalóba vetett abszolút hit ad lehetőséget arra, hogy valamiképp megbéküljünk a gyászunkkal, hogy elviseljük azt. Egy Örökkévaló nélküli világban a fájdalom és a szenvedés valóban korlátok nélkül eluralkodhat. Így azonban, hogy az Örökkévaló áll a kormányrúdnál, még ha nem csillapodik is a fájdalmunk, akkor is el tudjuk fogadni, hogy hozzátartozik az élethez: arra ösztönöz minket, hogy megoldásokat keressünk, hogy fedezzük fel az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolatunkat, és hogy okuljunk a tapasztalatokból.

Ebben rejlik a fájdalom nagy kihívása: megengedjük-e, hogy elgyengítsen, vagy ösztönzésnek tekintjük, amely arra sarkall minket, hogy még mélyebbre szálljunk önmagunkba és hitünkbe? Megengedjük-e az érzelmeinknek, hogy eltorzítsák belső igazságérzetünket, vagy tűzpróbának tekintjük, amiből erősebben kerülünk ki, mint amilyen erősek valaha is voltunk.

A fájdalom igazi jelentőségéről csak a fájdalom előtt vagy után tudunk beszélni – a fájdalom és szenvedés közben nemigen van mit mondani. Tehát a „bőség éveiben” fel kell készülnünk az „éhség éveire”. Minél jobban, és minél igazabban megértjük az életünket olyankor, amikor jól mennek a dolgok, annál jobban megbirkózunk majd a lesújtó fájdalommal. Az erős gyökerű fa kiállja a tomboló vihart, de amikor a vihar már a láthatárra ér, aligha növeszthet már a fa erős gyökereket.

A fájdalom és a szenvedés lehetővé teszik, hogy átgondoljuk az életszemléletünket. Amikor jól mennek a dolgok, természetesnek vesszük az életet, de egy trauma előhozza az élet nehézségeit, és lehetővé teszi számunkra, hogy új, jobb rálátást kínáló nézőpontból vegyük szemügyre.

Az igazi kérdés tehát, amit fel kell tennünk, nem az, hogy miért érzünk néha ilyen éles fájdalmat, hanem az, hogy milyen tanulságot szűrhetünk le belőle.

Az, aki szerint az élet az „itt és most”-ra, a testi létre korlátozódik, szükségképpen fél mindentől, ami támadja és sérti ezt a létezést. Aki viszont az anyagi mellett a spirituális valóság nagyobb és teljesebb képét is látja, annak a fájdalom csak egy tényező a sok közül. Míg a fájdalom – akár fizikai, akár érzelmi, akár spirituális jellegű – átmeneti jelenség, maga az élet örök, és igazából azok a cselekedeteink számítanak, amelyek hosszú távon hatnak. Éppen ezért a szenvedésünkből keletkező pozitív energiát kell keresnünk. Mint az a pár csepp drága olaj, amit csak úgy nyerhetünk, ha összezúzzuk az olajbogyót, úgy vezethet minket a fájdalom létünk jelentőségének újragondolására, és hogy többet szenteljünk magunkból a spirituális fejlődésnek.

Maga a puszta fájdalom gyakran csupán egy jelzés arra, hogy valamivel baj van. Valami mélyebb tényezőnek a szimptómája, amely esetleg nem fedezhető fel egykönnyen, és a megtalálása érdekében szigorúbb szemmel kell nézni az életet. Aki materialista életvitelt folytat, az tévesen értelmezi a fájdalmat, mivel a materializmus a jellegénél fogva átmeneti, és számtalan különálló pillanatra tördelt jelenség. Amikor fájdalmat érzünk, csak arra figyelünk, és semmi mást nem érzékelünk. Előfordulhat, hogy valaki összeveti fájdalmát az előző nap boldog percével, és esetleg arra a megállapításra jut, hogy nem érdemes élni.

Aki túllát ezen az egydimenziós életen, az adott pillanaton, az rájön, hogy nemcsak teste van, hanem testből és lélekből van összegyúrva, és hogy az életének sokkal magasabb célja van, a fájdalmának pedig sokkal mélyebb jelentősége.

Első pillantásra úgy gondolná az ember, hogy az életben az a célunk, hogy a materiális kényelmen keresztül a boldogságot hajszoljuk. Előbb-utóbb rájövünk, hogy az élet valódi célja az, hogy megpróbáljuk jobbá tenni ezt az anyagi világot. Az élet a kihívás szinonimája, a kihívás pedig a jóra és a rosszra való képesség, illetve az, hogy e kettő között választani tudunk. Az átmeneti elbukás lehetősége nélkül az életben nem lenne függetlenség, következésképp az életnek nem lenne jelentősége.

A fájdalom és a szenvedés ennek a függetlenségnek, illetve a test és lélek kettősségének a következménye. Azzal, hogy az egydimenziós anyagi létről átállunk a kétdimenziós spirituális létre, harmóniát teremtünk test és lélek között, és képesek leszünk a fájdalmunkat tanulságos tapasztalattá és pozitív energiává alakítani.

Az életszemlélet kiigazításához komoly eltökéltség kell, és nem könnyű ilyen elhatározásra jutni. Fegyelem, tanulás, imádkozás és jó tettek kellenek hozzá; mindez azt jelenti, hogy egy magasabb értékrendnek megfelelően kell megszerveznünk az életünket. De akárhogy is: ez az egyetlen érdemleges reagálás a fájdalomra – és talán még ez sem oszlatja el a fájdalmat, ami csupán a rövid távú tünete annak a hosszú távú oknak, amit most megpróbálunk megszüntetni.

A fájdalomra nincs valódi magyarázat. Mi csupán egyetlen módon érthetjük meg, mi is a fájdalom és a szenvedés: úgy, hogy felismerjük, hogy a világ alapjában véve jó, és a fájdalom és a szenvedés valamilyen módon része egy nagyobb jónak. Ez nem azt jelenti, hogy maga a fájdalom jó, sem azt, hogy békésen bele kell törődnünk. Sőt: a lehető legteljesebb mértékben ki kell fejeznünk a fájdalmunkat, és minden rendelkezésünkre álló módon meg kell próbálnunk enyhíteni a magunk és a mások szenvedését.

Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy a fájdalom és a szenvedés hozzátartozik az élet misztikumához, része egy olyan, nagyobb képnek, amelyet az emberi szem sokszor nem fog át azonnal, de amely idővel láthatóvá válhat. Ahogy a bölcsek mondták: „Amit az Örökkévaló tesz, azt mind a lehető legjobb érdekében teszi.”² Ez természetesen semmiképp sem igazolja, hogy bárki is fájdalmat okozhatna másoknak, és hogy büntethetné őket: senkinek sincs joga az Örökkévaló szerepében tetszelegni.

Nekünk az a kötelességünk, hogy fedezzük fel, hogyan lehet a fájdalom – álöltözékben érkezett áldás; hogyan gyűrhetjük le a fájdalmat, és miként állíthatjuk helyre test és lélek harmóniáját. Gondoljuk végig, mennyi küszködés előz meg minden kreatív alkotást, vagy hogy milyen erős fájdalmakat él át szülés közben a nő. Nem számít, mekkora az ilyen fájdalom, végső soron felszívódik az általa keletkezett jóban.

Egy rabbihoz egyszer beállított egy tanácsot kérő férfi. – Azt mondják nekünk a bölcsek: „Áldd az Örökkévalót a rosszért ugyanúgy, ahogyan a jóért áldod.”³ – De hát hogyan lehet képes erre az ember?

– Ismerek egy gazdaembert – mondta a rabbi –, menj el hozzá, ő majd megadja neked a választ.

A férfi elment a gazdához. Még sose látott embert, aki ennél a gazdánál nehezebb körülmények között élt volna. A háznál nem volt mit enni, és az egész család beteg volt. A gazda mégis derűs volt, állandóan hangoztatta, mennyire hálás az Örökkévalónak.

A férfi szerette volna megtudni, mi a derűjének a titka, ezért neki is föltette ugyanazt a kérdést, amit a rabbinak.

– Ez jó kérdés – felelte a gazda –, de miért küldött hozzám a rabbi? Honnan tudhatnám erre a kérdésre a választ? Olyan emberhez kellett volna küldenie téged, akinek tényleg rosszul megy a sora.

A fájdalom magányos élmény. Ennek ellenére fel kell ismernünk, hogy a fájdalom bizonyos formában az a mód, ahogyan az Örökkévaló kommunikál velünk. A fájdalom vasmarkából nagyon nehéz egyedül kitörni, mivel a fájdalom képes önmagában túszul ejteni minket, és akár olyan mértékben is képes korlátozni a tevékenységünket és a látókörünket, hogy végül szinte magatehetetlenek leszünk. Következésképp roppant fontos, hogy kérjük a családtagok és a barátaink segítségét, akik szélesebb perspektívát tudnak mutatni nekünk.

A fájdalomtól történő megszabadulás mozgással kezdődik: annak érdekében, hogy gyógyulni kezdhessünk, először is el kell távolodunk a fájdalmas helyzettől, el kell távolodunk attól az októl, amely ilyen fájdalmas tüneteket eredményezett. Ez a mozgás lehet annyira egyszerű is, hogy keresünk magunknak egy új barátot, elolvasunk egy új könyvet, részt veszünk valami terv megvalósításában, vagy épp beiratkozunk egy tanfolyamra – bármi megfelel, ami segít megváltoztatni azt a magányos, rövidlátó szemléletet, amellyel magunkat és a világot szemléljük.

Egyes embereknél ahhoz, hogy eltávolodjanak a fájdalomtól, erőteljes lökésre van szükség. Nem szabad megvárni, míg a szenvedő ember teljesen magába roskad.

Itt játszanak nagyon fontos szerepet az illető barátai. Amikor szenved valaki, akit szeretünk, és akinek a sorsa nem közömbös számunkra, bármire van is szüksége, ott kell lennünk mellette. Előfordulhat, hogy azt mondja: szeretne egyedül maradni, hogy egyedül szeretné feldolgozni a problémáját – ezt a kívánságot tiszteletben kell tartanunk. Ugyanakkor azonban segítenünk kell abban, hogy felismerje: tágítania kell ezt a beszűkült perspektívát, nem pedig még jobban szűkíteni. Találjuk meg a módját, hogy időt tudjunk szakítani rá, hogy megoszthassuk vele gondolatainkat és vice versa. Ami a legfontosabb: szeressük őt, és segítsünk neki abban, hogy ő is szeretni tudja önmagát.

A fájdalom enyhítésének másik módja paradox módon az, hogy örömmel fogadjuk. Azáltal, hogy megbékélünk a lelkünkkel és az Örökkévalóval, meg kell próbálnunk felszabadítani a fájdalom által hordozott jót. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a fájdalom egyszersmind lehetőség a fejlődésre: lehetőség arra, hogy végiggondoljuk a viselkedésünket, hogy rohanó életünkben egy percre megállva megpróbáljuk megkeresni az ilyen fájdalom forrását. Fel kell ismernünk, hogy a fájdalom ugyanúgy képes megtisztítani minket, mint ahogy egy anya tisztítja meg gyermeke sebét jóddal. Az anya, természetesen, nem akar újabb fájdalmat okozni, de tudja, hogy a seb egészséges gyógyulása érdekében ez elengedhetetlen.

Fontos, hogy a fájdalmat olyan próbatételként lássuk, amely azt vizsgálja, hogy mekkora helyet tölt ki bennünk a materiális kényelem óhajtása, és mekkorát a spirituális fejlődés iránti vágy. Ha felismerjük életünk igazi célját, és ahhoz szilárdan ragaszkodunk, az elénk tornyosuló akadályok próbatételekké alakulnak: megmérik, hogy az erőnek és az elszántságnak mekkora tartalékai rejlenek bennünk. Ezen a módon a fájdalom és a szenvedés próbára teszi az Örökkévalóhoz való kötődésünket.

Ennek ellenére fel kell tennünk a kérdést: Miért van szükség a szenvedésre? Nem tehetné lehetővé az Örökkévaló, hogy ilyen fájdalom nélkül fejlődjünk?

Az Örökkévalóba vetett hitünk azt diktálja: az, hogy erre a kérdésre nincs válasz, már önmagában is bizonyíték arra, hogy életcélunk beteljesítéséhez nem szükséges választ kapnunk erre a kérdésre. A fájdalom és a szenvedés kezelésének legjobb módja az, ha nem keresünk rá választ, ha nem akarjuk mindenáron kielégíteni a szellemünket. Végtére is az Örökkévaló teremtett minket, és nem fordítva. Hogyan is feltételezhetnénk, hogy megértjük az Ő útjait? Amikor tehát föltesszük magunknak a kérdést: „Miért engedi az Örökkévaló ezt a sok szenvedést?” vagy „Miért engedi az Örökkévaló, hogy ilyen tragédia megtörténhessen?”, akkor arra végső fokon csak egyetlen igaz válasz van: Ezt csak az Örökkévaló tudja.

Ez a fajta bizalom nem tévesztendő össze a beletörődéssel, hanem olyan ösztönző lökésnek kell tekintenünk a fájdalmat, amelynek révén kettőzött erővel törekedhetünk a helyes magatartásra, és másokat is erre serkenthetünk, és minden lehetséges alkalommal enyhíthetjük embertársunk szenvedését. Annak felismerésével, hogy a fájdalom mélyebb célt szolgál, egyszersmind feltárjuk, hogy mire való: olyan kihívás, amellyel szemben erős eltökéltséggel kell fellépnünk.

Ne hagyjuk, hogy porig sújtson minket a fájdalom, inkább mutassuk ki az Örökkévalóba vetett teljes bizalmunkat, mégpedig az által, hogy továbbra is a jóság iránti erős elkötelezettség jegyében éljük az életünket, s ezáltal arra indítjuk az Örökkévalót, hogy váltsa be ígéretét, miszerint igazságos és méltányos lesz. Az Örökkévalóba vetett hit az a mód, amellyel képesek vagyunk megfordítani a fájdalmat. Ez azt bizonyítja az Örökkévalónak, hogy ha nem értjük is teljesen a fájdalmat, felismertük, hogy egy nagyobb jónak az egyik eleme, és hogy a nehézségeink, a zavarunk és a fájdalmunk ellenére abszolút biztosak vagyunk a jóság győzelmében.

Az igazi hit tántoríthatatlan. A válság és a nagy fájdalom – az imádkozás és az abszolút hit ideje. Ha megadjuk magunkat a fájdalomnak, azzal lényegében véve az Örökkévaló jóságába vetett hitről mondunk le. Ha pedig Róla lemondunk, azzal csak önmagunkról mondunk le, mivel a lélek – a lánc, amely az Örökkévalóhoz köt minket – életünk egyetlen örök eleme. Bármekkora testi fájdalmat élünk is meg, a lélek érintetlen és dinamikus marad, és mindig készen áll arra, hogy megerősítse az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolatát, ugyanakkor azonban mindent meg kell tennünk önmagunk erősítése érdekében, illetve azért, hogy megerősítsük azt a törekvésünket, miszerint istenes életet fogunk élni. A fájdalomra és a szenvedésre végső fokon legjobb a cselekvéssel reagálni.

A fájdalom és a szenvedés az Örökkévaló kifürkészhetetlen misztériumát tükrözi. Egyedül a szenvedő embernek adatott meg a jog – és senki másnak –, hogy az Örökkévaló elé álljon, kérdéseket tegyen föl neki, s ez által fejlődjön.

Egyszer a Rebbéhez tanácsért fordult egy tanár barátja. Mint a Holokauszt egyik túlélőjét, fájdalma megakadályozta abban, hogy teljesítse tanári feladatait. – Nincsenek szavak, amelyekkel megvigasztalhatnálak – mondotta a Rebbe –, de nem engedheted, hogy a Holokauszt élje tovább az életedet. – Azt a tanácsot adta a tanárnak, amit apósától, az előző Rebbétől hallott: – Hétköznapi munkásemberek vagyunk, az a dolgunk, hogy fényt biztosítsunk. Nem kell arra vesztegetnünk az energiánkat, hogy harcot vívjunk a sötétség ellen. Elég, ha nappalt teremtünk, és majd magától eloszlik az éjszaka.