Szervátültetés

Bevezető

Az utóbbi hetek egy központi témája a közbeszédben a szervátültetés kérdése. Egy öt éves kislány volt Magyarországon az első, akit egy az egész világon viszonylag új módszerrel inmmáron két máj átültetéssel is próbáltak megmenteni. A szervátültetés kérdése érdekes etikai dillemákat vethet fel. Különösen abban az esetben, mint Rebbeka esete, ahol a donor (ez esetben a beteg kislány édesapja) a máj lebeny mütétében komoly veszélybe kerül.

A Közép-kelet Európai Rabbik Tanácsa és az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség rabbijai a szervátültetés, és rebbeka esetében felmerülhető erkölcsi kérdésekre próbálnak választ adni, a Tóra – Biblia és a zsidó tudományok tanításai alapján.

A tudomány fejlődése során újból és újból olyan gyakorlati kérdések merülnek fel, amelyekre a mai rabbiknak meg kell találniuk a választ. Ha igaz ez a tudomány egészére, bizonyára még inkább így van az orvostudománnyal, ahol egy-egy kérdésnek mély erkölcsi vonzatai is lehetnek. E problémák megvizsgálásakor a rabbik feladata nem az, hogy a saját erkölcsi és logikai értékrendjükre hagyatkozva döntsenek, hanem az is, hogy elmélyedjenek a zsidóság több ezer éves forrásaiban, a Bibliában, a Talmudban, ahol ha magát a felmerülő problémát nem is, de a probléma kulcsát megtalálhatják, és eszerint dönthetnek. Ilyen orvosi etikai kérdés az elmúlt 150 évben a szervátültetés kérdése[1].

A transzplantáció különböző lehetőségei

A szervátültetésnek négy kategóriáját különböztethetjük meg:

1) Élő donor adományoz szervet. Ilyen például a csontvelő, a vese, bőr vagy akár a vér adása. Illetve az egészen új – rebbeka esetében is alkalmazott – máj lebeny.

2) Klinikailag halott emberből történő szervátültetés: szív, (egész) máj.

3) Halott emberből való átültetés: szaruhártya – cornia, vagy bizonyos esetekben bőr;

4) Állatból történő szervátültetés: például a disznóból átültethető hasnyálmirigy, vagy szívbillentyű.

Az itt felsorolt sorrendben vizsgáljuk a különbözőfajta transzplantációval kapcsolatban felmerülő halachikus kérdéseket.

Segíteni, de nem akármilyen áron

A Talmud (Szánhedrin 73a.) kimondja, hogy egyik embernek segítenie kell a másikon, mégpedig abból a tórai passzusból vezeti ezt le, hogy „Ne maradj tétlen felebarátod vérénél...” (3Mózes 19:16.). Hasonlóra utal az „...Élhessen testvéred melletted” (uo. 25:36.) szakasz is.

Igen ám csak hogy felmerül a kérdés: meddig kell elmennünk, illetve meddig mehetünk el a felebaráti segítségben? Veszélybe hozhatom-e önmagamat más megmentéséért? Kötelező-e feláldoznom saját életemet más életének megmentése céljából?

Hasonló kérdésekkel foglalkozik a Talmud (Bává Möciá 62a.), amikor a következő teoretikus esetet hozza fel: „Ha ketten járnak az úton [a sivatagban], és az egyiknek a kezében egy kancsó víz van, ha mindketten isznak belőle, akkor mindketten [szomjan]halnak, de ha az egyikük megissza, akkor ő eléri a lakott területet... Rabbi Ákivá[2] azt tanította, ťélhessen testvéred mellettedŤ, vagyis a [Tóra arra utal, hogy a] te életed előbbre való testvéred életénél”. Ebből és a fent említett talmudi passzusból kiderül, hogy habár segítenem kell, de életveszélybe nem kötelességem, más megmentésének céljából életveszélybe[3].

Ezen alapelvek alapján, kell külön vizsgálnunk az egymástól eltérő elbírálás alá eső transzplantáció-típusokat.

Szervátültetés élő donortól

Mindaddig, amíg olyan transzplantációról van szó, mint például a véradás vagy a csontvelő átültetés, amely a donor számára semmiféle veszélyt nem jelent, semmiféle tilalom ezeket nem tiltja, sőt – bizonyos vélemények[4] szerint – az embernek kifejezett kötelessége, hogy másokon segítsen így, különösen akkor, ha ő az egyetlen, aki segíteni képes[5].

A vese vagy májlebeny átültetésének esetében viszont, ahol a donorra bizonyos esetekben veszélyt jelenthet maga a műtét vagy az, hogy csak egy vesével rendelkezik, megoszlanak a vélemények. A legtöbb vélemény szerint, habár nincs megtiltva, nem is kötelessége az embernek, hanem csupán jótékonyság ilyen módon segíteni másokon[6].

Mindezekben az esetekben külön felelősége van a rokonoknak, ahogy ez a prófétai (Jesájá 58:7.) tanításából kiderül: „...Ne zárkózz el a testvéredtől”.

A szívátültetés

A szív-transzplantáció csak még működő szív átültetésével lehetséges. Az ilyen műtéteknél a donor klinikai halál után van. A klinikai halált követően a szíven kívül a donornak minden életműködése, beleértve a természetes légzést is, végképp megszűnik.

A fenti talmudi és bibliai idézetből egyértelműen kiderül, hogy ember életét elvenni más ember életének megmentése céljából semmiképpen nem lehet, így a szívátültetés fő kérdése[7]: Mikortól állapítjuk meg a halál beálltát a zsidó jog szerint? Az agy halálnál (klinikai halálnál), vagy a szív működésének végső leállásánál?

Évezredeken keresztül elképzelhetetlen volt, hogy a szív továbbműködjön az agyhalál beállta és a természetes légzés megszűnése után. A kérdés azóta merül fel, hogy a lélegeztető gép segítségével ki lehet tolni a szívverés megszűnését, a klinikai halál (az agyhalál és a természetes légzés megszűnése) utánra.

Habár a Talmud egyértelműen sehol sem mondja ki az erre vonatkozó meghatározást, mégis bizonyos utalásokból kikövetkeztethetjük a talmudi álláspontot:

A Talmud – az életmentés kötelessége kapcsán – megemlíti (Jomá 85a.), hogy az ember haláláról a légzése megszűntéből lehet megbizonyosodni[8]. A Talmud a bibliai Noé történetéből egy utalással is alá támasztja ezt: „Minden, aminek orrában élő lehelet volt... meghalt”, ebből úgy tűnik, hogy az élet végső meghatározója a légzés. Így tehát ha a természetes légzés megszűnik (hiába „éltetik” lélegeztetőgéppel) az illető halottnak számít, és a még működő szívét szabad átültetni, más betegbe.[9]

Más vélemények viszont elképzelhetetlennek tartják, a halál kinyilvánítását mindaddig, amíg bármely fontosabb testrész (pláne a szív) még működik. S mivel szív- (és teljes máj-) átültetést végezni csak még működő szívű emberből lehet, ezért az ilyenfajta transzplantáció szerintük tilos. Ezek a vélemények a fenti idézetet, úgy értelmezik, hogy a Talmud csupán azért határozza meg a halál egy biztos jeleként a légzés megszűntét, mert természetes körülmények között a légzés leállásával a szívverés is abbamarad.[10]

Ebben az esetben az sem segít, ha maga a donor vagy családja járulnak hozzá a műtéthez, hiszen nem ő (nem ők) életének, testének tulajdonosai[11].

A halott donor

A holttestből való átültetés esetén három fő elvi akadály merülhet fel:

a) a zsidó felfogás szerint a test és a lélek kapcsolata nem szűnik meg teljességgel a halál után sem, ahogy az Írás tanítja (Jób 14:22.): „Csak fájdalmat érez teste őrajta, és lelke gyászol őbenne”, így tehát a testen okozott szégyen a léleknek is fájdalmas. Éppen ezért kell a holtestnek a megfelelő tiszteletet megadni (többek közt ezért is tiltja a zsidóság a hamvasztást).

b) a holtestből tilos hasznot húzni (Maimonidész: A gyász törvényei 14:21. Lásd még Talmud Ávodá Zárá 29b.).

c) a holtestet minél hamarabb el kell temetni, ahogy ez a Tóra tanításából (5Mózes 21:23.) – „ne hagyd holttestét... el kell temetned őt aznap” – kiderül.

A fentiek ellenére mégis megengedett az ilyenfajta transzplantáció, mivel mindezek a tilalmak természetesen hatálytalanná válnak akkor, ha megszegésükkel életet lehet menteni (Maimonidész: A Tóra alapjainak szabályai 5:1.).

Bizonyos vélemények szerint, más elbírálás alá esik a szervbankba való adakozás, ahol nem feltétlenül van előttünk a halálos beteg, akin ilyen módon segíteni lehet, és így nem beszélhetünk életmentésről.

Állati eredetű szervek

Az állatból való átültetés nem tiltott, még akkor sem, ha a „donor” nem kóser állatfajhoz tartozik, mint például a disznóból átültetett hasnyálmirigy, vagy szívbillentyű esetén. A disznóra vonatkozó tilalom az evésre vonatkozik (Maimonidész: A tiltott ételek szabályai 2:1.), s nem a haszonhúzásra, így ugyanúgy, ahogy lehet például disznóbőrből készült cipőt hordani, hasonlóképpen megengedett a szervátültetés is. Még inkább így van ez, ha életmentésről van szó.

Érdekes, hogy kifejezetten a disznó és az ember különböző testrészeinek hasonlóságra már a talmudi bölcsek is rámutattak (Táánit 29b.): „a disznó melynek belei hasonlóak az emberéhez” (lásd még Sulchán Áruch, Orách Chájim 676:3.).

Összefoglaló: Szinte majdnem minden fajta szervátültetés a Tóra álláspontja szerint megengedett, etikai kérdések azért azonban vannak:

1. Kötelességem-e a másikon segíteni, akár a saját magam veszélybe sodrása által?

A bibliai passzus „élhessen testvéred melletted” arra tanít bennünket, hogy habár ilyen esetben is nemes dolog a a másik megsegítése ez semmiképp sem kötelességem. A „...Ne zárkózz el a testvéredtől” passzus pedig arra tanít, hogy külön felelőssége van a rokonnak, hozzátartozója megsegítésében.

 2. Szabad-e a szív és a (teljes) máj átültetésnél egy agyhalott ember életét végleg elvéve, testrészét kivéve máson segítenem?

Ebben a kérdésben megoszlanak a rabbinikus vélemények, a kérdés ugyanis az, hogy a biblia szerint mikor áll be a halál pillanata.