Izrael fiai pedig átmentek szárazon a tenger közepében… és megsegítette az Örökkévaló aznap Izraelt Egyiptom kezéből; és Izrael látta az egyiptomiakat holtan a tenger partján… és hittek az Örökkévalóban és Mózesben, az ő szolgájában.
(2Mózes 14:29-31.)

Hogy-hogy a Tóra tanulsága szerint csak a tenger csodája után hittek a zsidók Mózesben és az Örökkévalóban? Nem volt elég ehhez az Egyiptomban végbement csodák sokasága? Hogyan kell egyáltalán értelmeznünk a Mózesbe vetett hitet?
A menekülő zsidó nép a tenger partjához érve teljesen kétségbe esett. Mózes nyugtatta őket, és így szólt: „Ne féljetek… Az Örökkévaló fog harcolni értetek, ti pedig hallgassatok!” (Uo. 14:13-14.) Miért hangsúlyozta Mózes, hogy az Örökkévaló „értetek” fog harcolni?
Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó néhai sarkadi rabbi, a híres Bina löitim kommentár gondolatával adja a magyarázatot ezekre, a kérdésekre. Értelmezése szerint Egyiptom királya azon az állásponton volt, hogy habár az őket sújtó csapások valóban egy égi forrásból, valamilyen istentől származtak, ezek maximum Egyiptom büntetését célozták, de nem a zsidó nép megmenekítését. Ez az értelmezés magyarázatot ad arra is, hogy miért volt fáraó ennyire makacs a zsidó nép szabadon bocsátásának kérdésében. Mózessel ellentétben nem gondolta, hogy ezek a csapások a zsidó nép megszabadításának érdekében történnek. Ezt a nézetet látszólag sok zsidó is osztotta. Egészen a tenger csodás megnyílásáig, az egyiptomiaktól való félreérthetetlen isteni megmenekülésig, ők sem voltak benne biztosak, hogy az Egyiptomot súlytó csapások valóban az ő megmenekülésüket szolgálják.
Igen ám, de mi változott a tengernél? Miben volt ez más, mint a korábbi csodák és csapások? Rási – a híres középkori francia kommentátor – szerint Szodoma és Gomora pusztulásának történetében, azért volt tilos a pusztuló városra Lótnak, és családjának visszatekintenie, mert menekülésük nem saját, hanem Ábrahám nagybátyjuk érdemében történt. Mivel tehát nem saját érdemükben érdemelték a pusztulástól való menekülést, így hát mások pusztulását sem volt joguk végig nézni. Erre utal az a zsoltáros vers is, amely így szól (118:7.): „Az Örökkévaló mellettem van segítőim közt, s én majd rájuk nézek gyűlölőimre.” Vagyis ha az Örökkévaló valóban az én oldalamon áll – és nem csak a véletlen folytán menekülök meg – akkor láthatom gyűlölőimet, azaz gyűlölőim vesztét. Vagy egy másik mondása Dávid királynak (Uo. 58:11.): „Örül az igaz, mert megtorlást látott”. – Más szóval örül, mert tudhatja, hogy „igaz”, éppen azért mert üldözői, gyűlölői megtorlását láthatja.
Ez az a pont, amiben más volt a tenger csodája, és az összes többi korábbi csapás. Ennél a csodánál teljesen egyértelmű volt, hogy az egyiptomiak veszte, és a természetfeletti csoda a zsidó nép megmenekülése érdekében történt. Így aztán már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott Mózes állítása – a Fáraóéval szemben –, hogy ezek a csodák a zsidó nép érdekében történnek. A zsidók ezek után tehát már teljes szívvel hittek „Mózesben”, azaz Mózesnek, és ezáltal töretlenül hittek az Örökkévalóban is.