Július 8.

A víz elmúltával Lőwy Herman ezüstárus, a pesti zsidó község elöljárója, ezüst serleget ajándékozott Láng Mihály ev. lelkésznek, hálából a templomukba menekülő zsidóknak nyújtott segítségéért.
Joszéf Bach pesti hitszónok egy lipcsei zsidó újságban tett közzé felhívást, kérve a külföld támogatását Pest város árŹvízkárosult szegényei számára. Az óbudai iskola héber tanítója, Kohn I. H. héber- ber nyelvű verses elbeszélést adott ki az kránder (1750-1834). árvíz óbudai eseményeiről (Jemé cáraz- u-mehuma
, „Veszedelem és riadalom napjai"). Elmondja, hogy az ember tömeg beszorult a zsinagóga épületébe, de a víz utánuk ment. Kiforgatta a sírköveket, kimosta a holtakat a temetőben. A tizenöt szakaszból álló versezet megjelent német fordításban is. A szerző az eladott példányok utáni jövedelmet iskolája jó
magaviseletű szegény tanulóinak jutalmazására szánta. Mordechai Löwy pesti könyvkereskedő héber betűs német füzetecskében írta le a történteket; a pesti német színház világában is járatos Weil Fülöp vagy Philipe Weil pedig kétszeres német könyvben. Az I. kötetben mindenféle alkalmi verset közölt. A II. kötetben, mely a következő vásárra jött ki prózai leírást adott, hírlapok és más tudósítások nyomán. Elbeszélte, hogy az árvíz tetőzésekor, március 15-én, a vásártér egyik sátrában gyűltek össze a jámbor öregek, zsoltárokat olvasni, mint veszedelemben szokás. A könyv megjelenését a városi előkelőségek támogatása tette lehetővé. A német nyelv nem csupán a pesti polgárság miatt volt: a beszámolók tájékoztatni akarták a külföldi közvéleményt is. A héber betűs német félreismerhetetlenül mutatja Mendelssohn hatását. S hogy volt, aki héber versben mert alkalmi beszámolót írnii, szinte „riport"-ot: éppen köznapiságával jelzi a héber irodalom modernizálódását
Az árvíz napjai után a budai polgárok, nagy szó volt ez, kérvényt intéztek a Helytartósághoz, hogy a zsidók megkaphassák a szabad letelepedés és ingatlanszerzés jogát. A kérvény egyelőre eredménytelen maradt, de a következő,1839/40. évi országgyűlésre a pesti követ, Dubraviczky Simon, aki az árvizet a megyeházában élte át, felvéteti a követi utasításba, mint a vármegye javaslatát, a következőket: „(...) a zsidó vallás bevett vallásnak jelentessék ki, s (...) annak követői törvény által polgári jogokban részesíttessenek, (...) mint más nem nemesek nemcsak fekvő birtokot szerezhessenek maguknak, hanem a haza s király szolgálatában bebizonyítandó érdemeik tekintetéből nemesi rangra is emeltethessenek." Tudvalévő, hogy ez az országgyűlés fogadta el majd az 1840: XXIX. tc.-t.
Az árvíz szintjét, a városszerte számos épület falában jelenleg is látható magyar és német jelző-emlékeztető márvány- vagy öntöttvas táblákhoz hasonlóan, nyilván megjelölték ekkoriban több helyütt héber nyelvű felirattal is. Az egyetlen héber árvíztábla, amelyről tudomásunk van, éppen Óbudán maradt fenn: vörös márvány-kő, a Lajos utcai zsinagógában volt, a Tóra-szekrényhez vezető lépcsőzet bal oldali pofa-falában. Nem egészen véletlenül: a II. emeleti karzat sok hajléktalan számára nyújtott menedéket az árvízi napokban. A táblát a restaurálás és átalakítás során (1980 k.) eltávolították, de megvan, jelenleg a Vízügyi Múzeumban; híresztelések szerint egy tiszteletreméltó személy, akit minden zsiŹdó történeti emlék és régiség vonzott volt, ajánlotta fel megvételre. Egyébként Pesten is elhelyeztek néhány árvíztáblát a zsidónegyedben, egyet, például, a Holló utca 6 sz. ház falán, az utcaszint fölött jó 90 centiméternyi magasságban, de ennek a felirata német nyelvű volt.

(8) Az óbudai új temető (IIL, Bécsi út 369) ma történeti csontkamra (ossuarium) is, részben legalább. Óbudán három zsidó temetőt tart számon az emlékezet. Az elsőt (IIL, Laktanya utca - Kő utca sarok), mely északra, a Zichy-kastélyon túl, a városon kívül terült ó6 el, 1737-ben vették meg a földesúrtól, s azóta használták, jó másfél évszázadon át. Ide temették az 1831. i l,ulera zsidó áldozatait is. Talán az 187~-es évekig használták. Helye, a volt folyamőr-, jelenleg tűzoltó-laktanyától délre, hajdan a római város területének része volt, mindvégig számon tartották, hogy sirásás során római téglák kerülnek elő, mondták, hogy Aquincum romjai vannak alatta. Lehet, hogy a régészeti érdeklődés kibontakozásának is szerepe volt a Laktanya utcai temető bezárásában.
„Az ó-budai izraelita (...) temető a hajdani római városnak területén fekszik, és a sírásók eddig is folytonosan ólomcsövegeket, bélyeges téglákat találtak. Ezek egy nagyszerű fürdőnek, mely talán túl a gőzhajógyári szigetre is átnyúlt, maradványai. (...) Meglehet, hogy ha idővel e temető lakhelyekre fog felosztatni, és a sírok mélységénél mélyebbre ásnak, az alapokra és egyéb részletekre fognak akadni."
(Archaeologtai Értesztő, 6,1872, 88. old.)  Ma az óbudai lakótelep Duna felőli szélső, legdélibb ház-monstrumai állnak utcai régi temetőben ezen a helyen, részben éppen a hajdani temető területén. A második óbudai zsidó temetőt.
A második óbudai zsidó temetőt, a ( Táborhegy alján (IIL, Bécsi út - Laborc ( utca sarok), 1888-ban, a harmadikat, a jelenlegit, a Külső-Bécsi úton, 1922-ben nyitották meg.
A Laborc utcai temetőt szintén felszáŹmolták. Ma már csak a beroskadt, omlaŹdozó, félig szét is hordott szertartási épület látható a Laborc utca elején, a baloldalon. A hatágú csillagot még felismerní a homlokzatán, s fenn van még a törvény-tábla is. Látszik a háromosztatú épület romjain a hagyományos - orthodox elrendezés: középen a ravatalozo, kétoldalt külön a férti es a női halottrnosdató helyiség (heder táhara). Egy-két itt felejtett márvány sírkő vagy töredék is hever szerteszét. A temető magasabb részeit a közeli gyárak sporttelepként használják.
A kicsiny pálvölgyi temető lehetett a már-már feledésbe merült negyedik zsidó temető Óbudán - történeti rendben a második. A zsidóknak, írta Szerb Antal, „Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős, elvadult, gyönyörű pálvölgyi temető." Látható a székesfőváros egy 1909. évben kiadott térképén (Eggenberger-féle könyvkereskedés), mégpedig a Szépvölgyi út bal oldalán, közvetlen közel a csak a 20. század elején feltárt barlanghoz. Valahol a szurdoktól nyugatra eső, még beépítetlen, lejtős fennsíkon keresendő, a Pálvölgyi út alsó részén. Maradtak fenn fényképek róla, és megörökítette Ámos Imre egy rajza is (1936).
Talán 1820 k. kezdték használni, és csak `A 1938 k. számolták fel véglegesen. HivataŹlos neve egykor ez volt: Szépvölgyároki izr. temető. A felszínen, építési törmelékben ma is előkerül egy-egy köríves vésetű kődarab, mely mintha sírkő-perem töredéke volna. Lehet, hogy már a jelenleg ismert teŹmetők előtt is volt zsidó temető a helységben: amikor özv. Zichy Pétemé bérbe adta (1732), aztán eladta (1737) a községnek a későbbi zsinagóga területét, ennek közelében talán temetőnek is volt helye, legalábbis aligha hihető, hogy a század eleje óta itt élő zsidók ne temetŹkeztek volna. Az ősi temetőnek azonban nincsen nyoma; talán az építkezések kapcsán számolták fel.
A zsidó hagyomány tiltja a sírok megbolygatását, de a régiségben - JeruzsáŹlemben - szokás volt, hogy az elporladt tetemek csontjait idővel egybegyűjtötték a sírkamrában, s így a holtak mintegy „megtértek atyáikhoz" (Gen. 15,15): egymás mellé kerültek a csontjaik. Szükség esetén vagy elháríthatatlan okból pedig megengedett a sírok áthelyezése. A temető: 'az élet házá . Óbudán, mondhatni, az atyák tértek meg fiaikhoz. A 18-19. századi sírokat, sírköveket a régi temetőkertből 1950-ben áttelepítették a jelenlegibe, a bejárattól jobbra, egy csoportba. Ekkor keŹrült ide Móse Münz sírja is; ma az ,egyetlen újrafestett feliratos sírkő az egész temetőben.
Az új - jelenlegi - temetőben közös felirat emlékezik meg a sírok áthelyezéséről.
„Itt vannak eltemetve gyülekezetünk tagjai, akik 648 [= 1888] előtt távoztak el, s akiket az első temetőben helyeztek nyugalomra. Hatósági utasításra 1950-ben csontjaik maradványait kiemeltük, és itt temettük el őket, nagy tisztességben, ebben a közös sírban."
De már a legelső temetőben is volt áthelyezett sír. Évtizedekkel a budai zsidók 1745. év: kiűzetése után, 1806-ban, július 17-én, nyilván amikor az elhagyott regóta nem használt budai (Uj-Buda, Ofen hádás) sírkertet, alighanem a krisztinavárosi temetőt, a város már kezdte benőni, az óbudai község néhány sírt áthelyezett a saját temetőjébe. Nem tudták minden halottukat elvinni, tanúsítják ezt a 19. század végén és késo"bb eredeti helyzetükben előkerült kövek. Mint Büchler Sándortól tudjuk, Óbudán, az ó-temetőben akkor (1806) a következő feliratot állították a közös sír fölé.

„Azért, hogy megtudja a föld minden népe, és tudják
a megszületendő gyermekek is. Amikor
Jehudát elűzték Új-Budáról,
és rókák járkáltak [Sirahn. k., 5,18] a sírjaik között:
akkor
kényszerültünk kiforgatni e szent
csontokat, és itt temettük el
őket. Ezt a követ állítottuk emlékjelül
és tanúként Izráel fiai között.

Áv hó 2-án, 566 [=1806. július 17], a kis időszámítás szerint."

Amikor Schreiber Ignác (1891-1922) - a Rabbiképzőből pár évvel korábban kikerült tudós óbudai rabbi felavatta a Bécsi úti temetőt, föltette a kérdést: Ki lesz az első, akit ide fognak temeini? Nagy ember? Egyszerű haŹlandó? Néhány nappal később villamos ütötte el; ő maga lett az.
Itt van, budán, az 1944. év számos áldozatának sírja vagy emlékjele az óbudai mártíroké, a budai Chevra Kadisa kórházában (XIL, Maros utca 16) meggyilkoltaké, haláltáborokban elpusztultaké.
S jelképesen eltemettek itt, ahogyan a hagyomány előírja, egy megrongált - ugyanebben az évben meggyalázott és ezért zsinagógai használatra alkalmatlanná vált (pászul / pószut) Tóra-tekercset ís. Po nignaz széfer Tóra, „Itt van elrejtve egy Tóra-tekercs."

(9) Egy jeles óbudai rabbi: Wellesz Gyula (1872-1915)
A templomépítő Münz mellett a község késo"bbi nagy rabbijai közül kiemelkedik - már óriás termetével is - Adler Illés, aki azonban egy évtizednyi óbudai működés után (1896-1907) elment a Rumbach utcába; s utóda, a szerénysége ellenére jeles tudós, Wellesz Gyula.
Wellesz 1872-ben született Budapesten. Ősei - anyai ágon - nemzedékek során át rabbik voltak. Nagyapja, Avigdor Ábeles vörösvári rabbi volt, később a pesti Chevra Kadisa lamdán-ja: gondos
tanítója. A Talmud-Tórában Bacher Vilmos legelső tanítványai közé tartoŹzott, s az maradt a Rabbiképzőben is; mint mesterét, a héber nyelvtudomány története (Dávid Kimchi, Avráhám de Balmes) érdekelte, e tárgynak szentelte bölcsészdoktori disszertációŹját (1895) is. Rabbivá avatása után
(1898) egy évti2eden át vidéken működött (Csurgó, Nagybiccse). Az óbudai hitközség 1910-ben hívta meg a rabbi székbe. Hitszónoklatainak egy részét vallási folyóiratokból ismerjük.
68. Wellesz Gyula arcképe

Tudományos érdeklődése a héber grammatika régi szakirodalmától kündulva a középkori francia és német zsidó irodalomtörténet legnagyobb személyiségei felé terjeszkedett ki. Valósággal újra fölfedezte a középkori bécsi rabbi, Jichák ben Móse (13. század) Ór zarua, „Terjedő fény" című munkáját, melynek vannak - láttuk a budai hévizeknél - magyarországi vonatkozásai is. Nyelvészeti kutatáŹsai új megvilágításba helyezték a vallási hagyomány szövegforrásait. Rasi, a legnagyobb középkori kommentátor halálának 800. évfordulójára az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat felkérésére ő írta meg irodalmi életrajzát (Rasi élete és műŹködése, Budapest, 1906). Tömör könyve magyarul máig a legjobb értekezés Rasiról (11. század), a szövegmagyarázó óriás hatalmas munkásságának minden részletéről. Későbbi dolgozataiban kimutatta a talmudi jogszemlélet és halákha rokonságát a római jog alapelveivel. Bacher Vilmos halála után Wellesznek ajánlották fel a Rabbiképző megüresedett középkori tanszékét, ő azonban elhárította a meghívást, mert nem érezte magát képesnek erre a feladatra. Korai halála nagy veszteség volt az egész fővárosi zsidó közösség számára.
Sírja az óbudai új temető északnyugati sarkában található, a ravatalozóhoz közeI.

(10) Rabbi Münz és felügyeleti joga a pesti zsidók fölött

De menjünk vissza a 18. századba. Óbudáról mindenki Pest felé tekintgetett. Nemcsak a kereskedők és polgárok; a nagytekintélyű R. Münz is. Ó - nem lehet nem észrevenni - még messzebbre.
Móse (Moses / Mózes) Minc / Münz (1750 k. - 1831), mielőtt Óbudára jött, híres rabbi volt Galiciában (Brody), tartott jesivát is; a prágai rabbi ajánlására váŹlasztották meg óbudai rabbinak (1790).
Három történet hosszú életéből. Pestre a zsidók nagy része Óbudáról költözött át, s még csak fél lábbal voltak a Duna túlpartján; számukra Münz maradt a rabbi.
A Tóra-tekercset is Óbudáról vették kölcsön, pénzért, és egyébként a vásárosok és vendéglősök között nem is akadt tudós személy, aki vallási ügyekben a felügyeletet elláthatta volna az alakuló pesti községben. Münz ambíciói és a pestiek igénye összetalálkoztak. 1790-ben Pesten is Münz lett a rituális felügyelő. A pesti elöljárók kijelentették, hogy amíg Münz Óbudán lesz, úgy tekintik, mintha Pestnek is ő volna a rabbija. Csakhogy 1793-ban Pestre költözött Boskovitz Farkas (Wolf / Zeév) (1740-1818), az óbudai Semuél Boskovitz fia. Annak idején, amikor Műnzöt Óbudán megválasztották, az id. Boskovitz is pályázott volt a rabbiállásra. Münzben a féltékenység mint kövület maradt meg, s a fiún próbált elégtételt szerezni magának. Igaz, Boskovitz Farkas sem volt éppen báránylelkű ember. Mindketten ádázul gyűlölték a másikat. Boskovitz, amint Pestre került, átvette Liebner Mózes vendéglőjében a felügyeletet a konyha és az élelmiszerek , rituális tisztasága (kasrut) fölött; ez kényelmes volt a vendéglősnek is, mert a kóser konyha mindennapi teendőkkel jár, s a pesti Boskovitz mégiscsak közelebb volt, mint Münz Óbudán. Ekkor Münz kihirdette, hogy ezentúl csak az tarthat fenn vendéglőt, akinek ő ad ki kóser tanúsítványt (hekhsér). Tanúsítvány nélküli, gyanús vendéglőbe senki sem lépett volna be. Boskovitzot a pesti község még rabbinak is megválasztotta, jóllehet csak a „hitszónok és felügyelő (Sermunial Vorsteher und Versorger)" címmel, de rabbi funkciókkal és fizetés mellett. Erre Münz tüstént tilalmat (hérem) mondott ki a pesti vendéglőre. A két ellenfél a Pest megyei hatóságok előtt pereskedett egymással. Boskovitznak rokonsága van Pesten, már csak ezért sem lehet itt rabbi. A pestiek ellen-keresettel éltek, uralkodási vágyat vetettek Münz szemére. Mire az óbudai község ismét csak azzal érvelt, hogy a pesti zsidók amúgy is - mint óbudai illetőségűek Münz alá tartoznak. Sajnálattal állapították meg, hogy Pest megbotránkoztató vallástalansága napról napra erősödik. A vizsgálattal megbízott városi tanácsosok javaslata az volt, hogy sem az egyik, sem a másik. Münz ne avatkozzék bele a pesti ügyekbe, de Boskovitz hagyja el a várost. Az állam érdeke azt kívánja, hogy mindenki tartsa meg a vallását, s ne essék vallástalanságba, mert ezzel veszedelmessé (periculosus) válhat a közre nézve. Végül a Helytartótanács Boskovitzot megfosztotta hivatalától, és a pestieket felszólította, hogy válasszanak meg bárkit, kivéve Münzöt (1796). Boskovitz élete hátralévő részét Bonyhádon töltötte, szorgosan írva kitűnő magyarázatait a Talmudhoz és Maimonideshez.
Münz azt hitte, most végre győzni fog, felkérte hát a hét leggazdagabb zsidót az országban, hogy eszközöljék ki a királynál rabbihivatal felállítását Pesten. Vásárok idején ezt ő maga látná el, különben pedig egy megbízottja. A pesti község már tanult a történtekből, s gyorsan megválasztották rabbinak - s éppen Óbudáról - Israel Wahrmannt (1799).
Münz voltaképpen szerepelni akart és befolyásra vágyott: rabbi létére a világi hatóság szerepét kívánta magának. 1791-ben Sándor Lipót nádor (1790-1795) Óbudára készült látogatni; meg kellett szervezni az ünnepélyes fogadását. A látogatás napja (augusztus 6) a tisa be-áv előtti szombatra esett. Gyásznap, mindenféle tilalommal. Münz kihirdette, hogy aki egész évben borotválkozni szokott, az tegye meg most is; ha nem fog megjelenni a nádor fogadtatásán, olybá veszik, mintha nyíltan megszegné a vallási törvényeket. Hogy a várakozó nép ne éhezzék meg, csinálnak éruv-ot. Amint a szombat véget ért,
„kiment a havdála után mindenki világítsa ki lakásának az ablakait. A halákhikus szempontból igencsak aggályos és egyébként is körülményes előkészületeket egy hatalmas nyári zápor elmosta, de mindent újra megcsináltak. Szombaton a köszöntőbeszédet Münz mondta, héberül, de a német fordítást, díszkötésben, nyomban átnyújtották a nádornak és kíséretének. Még pecsétet is újat vésettek ebből az alkalomból. Az elismerés nem váratott magára. Nem sokkal később a király Münzöt Pest megye főrabbijának. Münz most már igényt tartott bizonyos világi (hatósági) jogokra is. Ekörül vita támadt a megye zsidó községeiben. Nyilvánosságra ke rült, hogy Óbudán vallási vétkek megtorlásaként kiköttetést, deresre húzást, a testi fenyítés egyéb módjait is el szokták rendelni. Ezután sem a megye, sem a Helytartótanács nem járult hozzá a megyei főrabbi tisztséghez. Az óbudai rabbinak nem volt elég sem Buda, sem Pest megye. Kétes szerepet vállalt egy országos vitában is. Chorin Áron (1766-1844) aradi rabbi kiadott Prágában (1803) egy értekezést, melyben a halákhikus elő írások közkeletű értelmezését igen nagy hagyománybeli tudással, de tekintettel a kor követelményeire kritikailag tárgyalta. Munkáját Münz előzetesen jóváhagyta, előszót is írt hozzá. Chorint csakhamar támadások érték modern nézetei miatt, s korábbi ajánlója - miért, miért nem – átállt az ellenfelei közé. A legmérgesebben vitatott kérdések egyike az volt, hogy a tok (balik) fogyasztható-e. (A kóser étkezés halákhikus előírásai csak pikkelyes halak fogyasztását engedik meg.
Münz 1805. szeptember 1-jén, a pesti országos vásár idején magához hivatta Chorint, és bét din elé állította. Ő maga el sem ment a tárgyalásra, csak embereit küldte el. Ezek Chorint már a templom udvarán megalázó szidalmakkal fogadták, s tárgyalás nélkül kihirdették, hogy köteles visszavonni a nézeteit, különben megbélyegzésül levágják a szakállát. Ott helyben. (A szakáll levágása mint megszégyenítés a Bibliából ered, lásd tilalomként: Lev. 19,27; történetben pedig: II. Sám. k.,10,4-5. Münz barbár és kegyetlen bibliai megalázást eszelt ki.) Chorin mentségeit nem fogadták el, így írásba kellett adnia a visszavonást. Az eljárást utóbb a Helytartótanács elítélte ugyan, de Münz győztesnek tekintette magát, s ettől kezdve minden alkalmat megragadott, hogy Chorint megtámadja. Nincs jele annak, hogy furdalta volna a lelkiismeret, mert egy előzetesen általa is jóváhagyott könyvet támadott. Mindenesetre, csak azt érte el, hogy Chorin a reform-nézeteit egyre határozottabb formában fejtette ki.
Münz és Chorin konfliktusa emlékezetes maradt évtizedeken át. Egy svéd utazó, gr. Széchenyi István barátja, Anders Lindeberg írta 1840. évi pest-budai utazása naplójában:
„(...) Megismerkedtem (...) egy Chorin Áron nevű zsidó főrabbival, aki hetvenegynéhány esztendős, ismert irodalmár és filozófiai könyvek szerzője. Egyike azoknak, akik szorgosan dolgoztak az izraelita egyházi alkotmány reformján és emiatt kezdetben a reformátorok szokásos sorsát kellett viselnie, tudniillik azt, hogy üldözzék és eretneknek nyilvánítsák. Még arról is szó volt, hogy megfosztják méltóságától és leborotválják a szakállát, ami az ő állásában lévő férfi számára igen nagy megszégyenítés."
Egyébként R. Chorin unokája, id. Chorin Ferenc (1842-1925), és dédunokája, ifj. Chorin Ferenc (1879-1964), a 19. század végén és a 20. század első felében - 1901 óta mint r. katholikusok - vezető szerepet játszottak a magyar gazdasági életben, a nagyiparban.
R. Münzöt a nagy kolerajárvány vitte el (1831).
Őszinte és komoly elkötelezettségét a szigorú halákha hagyománya iránt nem lehet kétségbe vonni. Történeti szerepének megítéléséhez ez azonban nem elég. R. Móse Münz ízig-vérig konzervatív volt, s ugyanakkor jelentős változásokat próbált bevezetni,a zsidó szokásokban. Mintha az ereje teljében lévő római egyház mintájára akarta volna megújítani a zsidó életet, tekintély elvű papi hatalommal.
Ezt az eszméjét a bibliai idézet jelszóként hirdette az óbudai zsinagóga homlokzatán. Igazságában biztos lévén, ellenfeleivel szemben szinte inkvizíciós buzgalommal lépett fel. Nem mondható el, hogy méltányosság vezette volna. Talán eszköznek tekintette a személyes becsvágyát is. Ha törekvései megvalósulnak, a zsidó modernizáció nélkülözött volna minden igazi megújulást, s még az orthodoxia is elvesztette volna a községek autonomiáját.
Egyébként pedig a zsidó polgárosodás ügye, és a főváros is, csak nyert azzal, hogy Münz erőfeszítései ellenére a pesti község kiszabadult Óbuda gyámsága alól.


Nagyapám a Pester Lloyd, a legnagyobb példányszámú német nyelvű magyarországi napilap felelős szerkesztője volt. 42 évesen ölték meg. Apját, Kecskeméti Ármin makói főrabbit (a "Zsidó irodalom története" szerzőjét) és feleségét is 44-ben ölték meg, alig hetvenévesen. Nagyanyám anyjának nagybátyját, Löw Immánuel szegedi főrabbit ( a "Talmud növényvilága" szerzőjét) is 44-ben érte 90 évesen a gyűjtőben a halál.