Akinek a rebbe egy csokor virágot küldött esküvőjére

"Sohasem mondtam, hogy Isten nincs többé" – emlékezik vissza Elie Wiesel élete legnehezebb időszakára egy 1996. augusztus 3-án, a Népszabadságnak adott interjújában. A 81 éves amerikai író, filozófus tanár, aki Nobel-békedíjat kapott, munkásságát és életét a világháború túlélői, az elnyomottak és emberi jogaiktól megfosztottak ügyének szentelte. A franciául, angolul és jiddisül író Wiesel memoárkötete – Minden folyó a tengerbe siet – magyar fordításban is kapható, melyben többek között a máramarosszigeti gyermekkori emlékeit, mint egy chászid kisfiú írja le és elbeszéli a lubavicsi rebbével való találkozásait is.

...Furcsa módon Prof. Saul Liebermannal sohasem beszéltünk a hit kérdéseiről, sosem prédikált erkölcsről, nem követelte meg a Törvény merevebb vagy szigorúbb betartását. Megértette, milyen belső problémákkal küzdök ezen a területen. Kétségeimet a lubavicsi rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbival beszéltem meg.

Szólok erről Az erdőkapuiban. Egy brooklyni chászid ünneplést írok le benne: az övéről van szó. Az énekek, a fogalmak, a hívek lelkesedése, mintha csak szülővárosomban, az én rabbimnál járnék.

Menachem Mendel Schneerson, a lubavicsi rebbe nagy hatást gyakorol az emberre a személyéből áradó szellemi erő révén. Olyan, mint egy fejedelem, akinek hálával tartozunk, hogy békében élhetünk és dolgozhatunk. Ha beszél, a tömeg visszafojtja lélegzetét. Amikor énekel, egész lelke beleremeg. Amit megkövetel, azt eléri. Kevés kortárs chászid mester rendelkezik ilyen tekintéllyel. Küldöttei bejárják a világot. Előfordul, hogy magához rendeli egy fiatal tanítványát, és csak annyit mond: "Elmész ide vagy oda, és segítesz a zsidóknak, hogy beteljesítsék, amit tenniük kell." A tanítvány pedig nem vitatkozik, semmi gyakorlati jellegű kérdést nem tesz fel, viszi a családját, a holmijait és útnak indul.

A rebbe hívei szüntelenül dicsérik nagy tudását, ismereteit, szent életét, hatalmát, szervezőképességét főleg a pedagógia területén. Állítólag a tudományokat a Sorbonneon, a filozófiát Berlinben tanulta. Azt is állítják, hogy folyékonyan beszél hat nyelven. Egyesek természetfeletti adottságaiban is hisznek.

Első tisztelgő látogatásom majd egy éjszakán át tartott, ezt követte a többi.

Bevezetésképpen bevallottam neki – talán, hogy oldjam a feszültséget? –, hogy vizsnici, nem pedig lubavicsi chászid vagyok. S hogy nem is áll szándékomban hovatartozásomat megmásítani.

– A fontos csak az, hogy valaki chászid legyen – felelte –, mindegy, hogy kinek a híve.

Témát változtattunk. A rebbe olvasta néhány könyvemet franciául, és magyarázatot kért rá, miért vagyok haragban Istennel.

Azt válaszoltam:
– Mert túlságosan szerettem. – És most? – érdeklődött.

– Most is. Most is túlságosan szeretem, azért haragszom rá.

A rebbe nem értett egyet velem:

– Istent szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk Őt, nem pedig azt, hogy megértjük.

Megkérdeztem: – Lehet hit nélkül is szeretni Istent? – Azt felelte, hogy a hit mindennél előbbre való.

– Rebbe, hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után?

Kezét az asztalon nyugtatta, hosszasan, csendben nézett rám. Aztán szelíd, alig hallható hangon válaszolt:

– És az hogy lehet, hogy nem tud hinni Istenben Auschwitz után?

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Nem mondott-e le az ember kiváltságáról, emberi kötelezettségeiről Auschwitzban? Nem jelent-e Auschwitz embervoltunk csődjét, az emberi társadalom bukását? Istenen kívül mi más marad számunkra egy olyan világban, amelyet Auschwitz sötétje árnyékol be? A rabbi figyelt, válaszomat várta. Eltelt egy kis idő, mielőtt meg tudtam volna szólalni.

– Rebbe – mondtam végül –, ha az, amit mondott, válasz a kérdésemre, visszautasítom, de elfogadom, ha ez is egy kérdés, mondjuk, egy újabb kérdés. – Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült.

Éveken át kapcsolatban maradtunk. Ha megjelent egy kötetem, kommentárokat írt hozzá. Ragaszkodott ahhoz, hogy egy művemet szenteljem az első lubavicsi rebbe, Snéur Zálmán rabbi, a Tánjá szerzője életének és tanításainak. Még mindig dolgozom rajta.

Vizsnic és Lubavics között

Egy emlék: A Tóra örömünnepe. Lubavics ünnepel. A rebbe, szokása szerint, a T-alakú asztal főhelyén foglal helyet, irányítja az ünnepséget hévvel és lelkesedéssel. Az előkelőségek körülveszik, de tiszteletük jeléül jobbján és balján egy hely üres marad. Esőkabátomban és svájcisapkámban – a kalapokat sohasem szerettem – rémséges migrénnel kínlódva, a bejáratnál húzódom meg, nem merek a tömeg közé vegyülni. Nyilván valami idegen megfigyelőnek vélnek – talán kémnek? –, aki sosem érti meg, miből áll a chászid öröm és élmény. Szerencsémre minden tekintet a rabbira irányul, ügyet sem vet senki a betolakodóra. De a rebbe hirtelen meglát, és int, hogy jöjjek közelebb. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Visszahúzódom, s már csak arra várok, hogy az ágyamban ébredjek fel. A rabbi ismét int, én nem mozdulok. A rabbi most már a nevemen szólít. Minthogy még mindig nem moccanok meg, érzem, hogy erős karok emelnek fel és visznek az emberek feje fölött egészen az asztalfőig, ott letesznek, mint egy csomagot, a rabbi előtt. Bárcsak meghalhatnék ebben a pillanatban anélkül, hogy megzavarnám az ünnepet... Vajon a rabbi miért mosolyog? Gúnyolódik rajtam ahelyett, hogy segítene?

– Üdvözlöm – mondja. – Kedves egy vizsnici chászid részéről, hogy eljön hozzánk, és köszönt Lubavicson. Így tartják meg a Tóra örömünnepét Vizsnicen is?

– Rebbe – mondom gyenge hangon –, most nem Vizsnicen vagyunk, hanem Lubavicson.

– Hát akkor tegye azt, ami nálunk szokás. – És mi a szokás Lubavicson, rebbe?

– Iszunk és lechájimot mondunk az életre: egészségére!

– Vizsnicen ugyanígy. – Nagyszerű. Akkor hát: egészségére! Színültig teli vodkáspoharat nyújt felém.

– Rebbe – mondom –, Vizsnicen a chászid sosem iszik magában.

– Lubavicson sem – válaszolja a rebbe, és egyhajtásra kiüríti poharát.

Ezt teszem én is. – Vizsnicen ennyi elég? – kérdezi a rebbe.

– Vizsnicen – mondom – ez csak egy csepp a tengerben.

– Lubavicson is.

Egy második poharat nyújt felém, és megtölti a magáét is. Egészségemre kívánja, én meg az övére, és kiürítjük poharainkat: végül is meg kell védenem Vizsnic becsületét, nem igaz? Minthogy nem szoktam inni, természetesen szédülni kezdek. Már azt sem tudom, hol vagyok, miért jöttem ide, hogy kerültem ebbe a lehetetlen helyzetbe. Az agyam lángban ég, a testem mintha teljesen különvált volna tőlem.

– Lubavicson az ember nem áll meg félúton, hanem folytatja – mondja a rebbe. – Hát Vizsnicen?

– Ott sem – válaszolom. – Vizsnicen az ember végigmegy az úton.

A rebbe komolyan néz rám, egy harmadik poharat nyújt felém és megtölti a magáét is. Az én kezem már remeg, az övé nem.

– Megérdemel egy áldást – jegyzi meg ragyogó arccal. – Válasszon.

Mit válasszak? Hogy válasszak? Megzavarodtam.

– Akarja az áldásomat azért, hogy újra tudja kezdeni?

Akármilyen részeg vagyok, méltányolom a bölcsességét. Az újrakezdés sok mindent jelenthet: újrakezdeni az ivást, az életet, az imádságot; újra hinni. Egyébként ma van a születésnapom.

– Igen, rebbe – mondom. – Kérem, áldjon meg engem!

Megáld, leönti a vodkát, én is a magamét, aztán elvesztettem az eszméletemet.

Valahol kinn, a fűre fektetve ébredek, ahová valaki (talán ő?) a karjában vitt ki, a többiek feje fölött. Pár lépésre tőlem, amint hallom, egy ifjú chászid magyarázza egy tucatnyi embernek a rabbival való találkozásom mély és misztikus értelmét.

Egy napon hosszú levelet kapok tőle, melyben Istennel szembeni állásfoglalásomat elemzi. A végére ezt írja: "Most pedig hagyjuk a teológiát, és beszéljünk valami magánügyről: miért nem házasodott még meg?" (A levelet lásd itt.)

Házasságkötésünk napján Marion és én gyönyörű csokrot kapunk tőle aláírásával és áldásaival. Még pompásabb csokrot küld fiúnk körülmetélésének ünnepére.

Szovjetunióbeli utazásom után rendszeresen látogatom, és beszámolok az ott élő zsidók helyzetéről. Bevallom neki csalódásomat: az ottani zsidó közösség passzív, csendes. Meglepetésemre egyetért ezzel, ő is jobbnak tartja a titkos diplomáciát.