Megosztás

Június 29.

A közép-Sajó-völgyi községben a zsidók csak 1848 után jelentek meg. Elsők között Izrael Márton és Dajcser Izrael kereskedők voltak, akik letelepedési engedélyt kaptak. A dualizmus végéig nőtt a számuk; 1919-ben már 515 izraelita élt a településen, s ez a lakosság csaknem 25 százalékát jelentette. Nélkülük már nem volt elképzelhető a gazdasági élet sem, amit bizonyít, bogy Tornalján ezekben az időkben gyakorlatilag minden kereskedő zsidó származású volt. Jelentős mértékben képviseltették magukat az ipar és a pénzügy területén is. Ekkor alapították például az első gőztéglagyárat, amelyet szintén zsidó származású vállalkozó hozott létre.
Társadalmi és közéleti szerepük ezzel egyenes arányban folyamatosan nőtt. Kezdetben - leginkább virilis képviselő-testületi tagok révén a község életére jelentős befolyást gyakoroltak. Fontos pozíciókat töltöttek be a különféle sport- és kulturális egyesületekben. A hitközségi élet is igen aktív volt. A zsinagóga mellett temető és iskola is működött. 1868 után a gazdagabb felső- és középréteghez tartozó többség neológ, míg a szegényebb réteg ortodox lett. A neológoknak 1898-ban a Fő utcán épült zsinagógájuk, az ortodoxoknak a Fürj utcában viszont csak imaház felépítésére telt.
A 625 fős hitközséget 1944-ben elnökként Krakovits Sámuel kereskedő vezette, anyakönywezető rabbija pedig Balajti Efraim volt. Balajti rabbi megjelent műve, a Chámudé Efráim beszédeinek gyűjteménye, illetve különböző talmudi témákkal foglalkozik.
1944 taŹvaszán a zsidórendeletek ugyanúgy érintették a helyi zsidókat; mint az ország többi részén élőket. A kereskedők mintegy 185 üzletét lezárták, árukészleteiket szétosztották. 1944. április közepén a településen, a Fő tér és a Buck vendéglő közötti részen, gettót állítottak fel. A több mint hatszáz fős tornaljai zsidóság számára gettónak a Vasút utca egyik oldalán 18 lakóházat jelöltek ki. A környékbeli kisebb települések zsidóságát a Fehérló nevű vendéglő épületébe zsúfolták össze. A helyi zsidó tanács elnöke Krakovits SáŹmuel lett. A gettókat csendőri és rendőri felügyelet alatt tartották, és sűrűn zaklatták razziákkal. 1944 májusában a férfiak szinte egytől egyig munkaszolgálatra lettek beosztva, s így elhagyták családjaikat és a gettót. A község jegyzőjének utasítására 1944. május 28-tó1 a gettót nem lehetett elhagyni. A gettóbéli életről az egyik túlélő a következőképpen számolt be: „A zsidó tanács tagjai igyekeztek tőlük telhetően segítségünkre lenni. A gettóba még meg volt engedve fehérnemű, ruhaféle és élelem bevitele, de azután később mind gyakoribbak lettek a házkutatások. A gazdagabb embereket ütötték, verték. Tornalján sok volt a nyilas, a helység nagyságához képest sok zsidó is lakott itt."
1944. június 4-én a zsidókat minden értéküktől megfosztották, majd átterelték őket a marhavásártér melletti dohányszárító pajtákba. A tornaljai közösséget 1944. június 6-án Miskolcra, a gyűjtőtáborba vitték, ahonnan 1944. június közepén mindenki Auschwitz-Birkenauba került.
A zsidók vagyonát szétosztották. Az árverésekre a Fehérló vendéglőben került sor. A zsidó ingatlanokat kiutalták az igénylőknek, így a keresztény lakosság mintegy 65 zsidó lakóházhoz jutott hozzá. A zsidók üzleteit is keresztények kapták meg. Az egykor virágzó izraelita közösség tagjai közül csak kevés ember tért haza.

Mártír: Márton és Jäger család

Édesapám családja:Berekböszörmény . a váradi gettóból Auschwitzba vitték el a családot: (Román határnál) dédnagyapám: Jäger Mór 75 éves volt 1869-ben született, szigorúan vallásos ember volt, a véleménye mérvadó volt a helyi közösségben, nagy tudású, bölcs ember volt, segítette nagyanyámat aki három kicsi gyerekkel maradt özvegyen 1926-ban: Fisch Sándorné sz: Jäger Irén 44 éves volt, nem ment férjhez nagyon nehéz élete volt, idősebb rokonokat kísért a halálba, máskülönben esetleg túlélhette volna. Nagynénik: Jäger Róza, Jolán, Margit, Ilona, Gizella, Blanka, kisgyerekek.
Édesanyám családja: Mezősasról a váradi gettóból Auswitzba vitték el a családot, dédnagyanyám: Farkasné Weisz Ida 1880-ban született 64 éves volt, nagyanyám: Mártonné Farkas Erzsébet 1901-ben született 43 éves volt, nagyapám: Márton Miklós 1892-ben született 52 éves volt, Márton Zoli 15 éves fiúk 1930-ban született. Zoli megélte a felszabadulást, amikor először ennivalóhoz jutott, belehalt. Egy évvel idősebbnek mondta magát, így élte túl az első válogatást. A Jad Vasem irattárában megtaláltam az interneten a tábori kartonját!
Nagyanyám anyukáját fogta karon, így halt meg ő is mint sokan akik a gyerekeket és az öregeket segítették.
Édesanyám Márton Ilona, apukám húgával Fisch Sárival egy fürdőt úgy éltek túl, hogy fellázadt a kommandó és kizavarták az előtérből őket, ezt nagynénémtől hallottam. Később a Nobel Dinamit fegyvergyárban töltötték a bombákat, túlélték, haza jöttek.
Édesanyám soha nem tudott beszélni arról, hogy mi történt, az ő családjából a nevek így nem maradtak meg. Édesapám húga ma is él Szolnokon 82 éves szellemileg teljesen friss, minden részletre emlékszik. Utazni már nem tud, szerettem volna, ha Böszörménybe együtt elmentünk volna, ezt már nem tudja vállalni. Emlékszik rá, hogy utolsó éjszaka a Tórát elásták, hogy ki ásta ki, azt már nem tudjuk.
Édesanyám 2000. október 23-án, édesapám Fisch József, később Forró József 2002. április 21-én halt meg.

Forró Judit

Misna

משנה מסכת ראש השנה פרק א משנה א

[א] ארבעה ראשי שנים הם באחד בניסן ראש השנה למלכים ולרגלים באחד באלול ראש השנה למעשר בהמה רבי אלעזר ורבי שמעון אומרים באחד בתשרי באחד בתשרי ראש השנה לשנים ולשמיטין וליובלות לנטיעה ולירקות באחד בשבט ראש השנה לאילן כדברי בית שמאי בית הלל אומרים בחמשה עשר בו:
[ב] בארבעה פרקים העולם נידון בפסח על התבואה בעצרת על פירות האילן בראש השנה כל באי העולם עוברין לפניו כבני מרון שנאמר (תהלים ל"ג) היוצר יחד לבם המבין אל כל מעשיהם ובחג נידונין על המים

MAKÓ

Makón 1740-től egyre több zsidó telepedett meg. Az ide érkező izraelitáknak a görög katolikus templom melletti térséget jelölték ki. Ez lett az ún. történelmi gettó, ahol hosszú ideig valóban csak zsidók éltek. A hitközség 1749-ben létesült. Első rabbijuk Zélig Jakab volt. Az első jesiva Salamon Zalman Ullmann idejében, a 19. század első felében létesült.
Az 1848/49-es szabadságharcból a zsidók derekasan kivették a részüket. Több férfi bevonult katonának, és a közösség pénzzel is támogatta a magyar függetlenségi harcokat. Makón 1840-ben 1120 (5,4 százalék) zsidó lakott. A dualizmus korában hatalmas bevándorlás indult meg lengyel és galíciai területekről, ennek köszönhetően az 1880-as években az izraeliták száma már a háromezret is meghaladta. Ezáltal gazdasági jelentőségük tovább nőtt.
A közösség 1871-ben kettészakadt, s neológ és ortodox hitközség jött létre. A két virágzó hitközség élete először 1914-től kezdődően változott jelentősen. Az első világháború idején a harctereken sok makói zsidó férfi halt hősi halált. A Horthy-korszak idején a zsidóság lélekszáma kissé lecsökkent, de a városban 1920-ban még így is 3474 (2,1 százalék) izraelita lakott. Jelentőségük a kereskedelem területén továbbra is számottevő és meghatározó volt. Számos társadalmi, kulturális, sportegyesület alapítói és tagjai voltak. A helyi zsidó kereskedőket a Kereskedők Egyesülete fogta össze, amely ellen a szélsőséges makói szervezetek a harmincas évek végétől kezdve időről időre hevesen kirohantak.
Az 1939 őszén végzett felmérések szerint a helybeli 1881 iparos és kereskedő közül 377 fő nem volt keresztény vallású, ami 20 százalékos részaránynak felelt meg. A hagymakereskedők nagy része is közülük került ki, akkoriban ugyanis 77 helybeli hagymaárusból 53 zsidó volt. Ám a zsidótörvények hatására a Baross Szövetség és a nyilasmozgalom aktivistái a zsidókat egyre erőszakosabb cselekedeteikkel igyekeztek megfélemlíteni. Ezért sokan, azok is, akiket a törvények nem kényszerítettek erre, felhagytak szakmájukkal. A második zsidótörvény életbelépésétől megindult a zsidó származású emberek mezőgazdasági tulajdonának elkobzása. 1939 februárjában 40 makóit az orosházi internálótáborba szállítottak. A Makóra érkező, cionista eszméket terjesztő személyekre a rendőrség azonnal lecsapott.
Az 1944-es hitközségi összeírás alapján a Kecskeméti Ármin rabbi vezette kongresszusi anyahitközség lélekszáma 550 fő volt. Hitközségi elnöke Hetényi Sándor kereskedő volt. Elemi iskolája egy tanítóval és 41 diákkal még mindig működött. Az ortodoxok anyahitközségének élén Vorhand Mózes anyakönvvezető főrabbi, illetve Lemberger Nándor és Katz József rabbik álltak.
Vornhard rabbi 1860-ban született Nyitrában. 25 éven át volt ott a helyi rabbitanács elnöke, egészen addig amíg 1912-ben Makó főrabbijává nem választották. Makón nagy jesivát is fenntartott. A leghíresebb műve Ohel Mose az ünnepekkel és a Tóra szöveg magyarázatokkal foglalkozik. Vornhard rabbi 1944 nyarán hunyt el Budapesten pontosan egy héttel a makkói zsidóság deportálása előtt.
1944 tavaszán a bevonuló német hadsereg katonái megkínozták Vorhand rabbit, akit később a budapesti Zsidó Kórházban ápoltak, de már nem tudtak megmenteni. A bevonuló és átvonuló német hadsereg tisztikara, hadikórháza és hivatalos intézményei szinte kivétel nélkül mind zsidó származású emberek lakásaiban rendezkedtek be egészen 1944 őszéig.
Megelőzve a kormányrendelkezéseket, Bécsy Bertalan polgármester a zsidók üzleteit már 1944. április 8-a és 12-e között bezáratta. Április 26-ig összesen 332 zsidó vállalkozó húzhatta le a redőnyt. Bécsy április 25-én a városházán házi szabályt léptetett életbe, hogy a tisztségviselők és hiŹatalnokok hogyan viselkedhetnek a zsidókkal. A hatpontos előírás fegyelmi vétség terhe mellett minden városi tisztségviselőre vonatkozott.
1944 májusától megindult a zsidó vagyon iránti heves érdeklődés és a kiigénylési mizéria. Hatalmas volt az igény minden ingóság és ingatlan iránt. Makón a holokausztnak 600 túlélője volt, de a vidéki migráció miatt a településen 1946-ban 1123 zsidót tartottak számon. Izrael Állam megalakulásának köszönhetően ez a szám 1949-re 760 főre csökkent. 1945 után mindkét hitközség újrakezdte a működését, de a fokozatos kivándorlás a közösség fenntartását megnehezítette. 1949-ben az ortodox közösség már mindössze 497 fővel tevékenykedett; élén Guttmann Benő elnök és Lemberger Nándor rabbi állt. Chevra Kadisájuk és nőegyletük is megvolt még. A 263 fős neológ hitközség vezetése Szemere Manó elnökből és Schulmann Henrik ügyvivőből állt. Szentegyletük is műköŹdött. A későbbiekben a makói zsidó közösség létszáma lecsökkent. A neológok zsinagógáját 1960 után a város lebontotta, míg az ortodoxoké ma is rendben áll.

Mártír


Misna

משנה מסכת בבא בתרא פרק ח משנה ב

[ב] סדר נחלות כך הוא (במדבר כ"ז) איש כי ימות ובן אין לו והעברתם את נחלתו לבתו בן קודם לבת וכל יוצאי יריכו של בן קודמין לבת בת קודמת לאחין יוצאי יריכה של בת קודמין לאחין אחין קודמין לאחי האב יוצאי יריכן של אחין קודמין לאחי האב זה הכלל כל הקודם בנחלה יוצאי יריכו קודמין והאב קודם לכל יוצאי יריכו:

MÁRAMAROSSZIGET

Az első zsidók a 18. század elején érkeztek Máramarosszigetre, 1740-ben már állandó minjanjuk volt. 1785-ben 142, 1869-ben 2325, 1880-ban pedig 3380 zsidó élt Máramarosszigeten. A közösség létszáma a 20. század folyamán is nagy ütemben gyarapodott, így a városban 1910-ben 7981, 1941-ben pedig 10144 zsidó élt.
Máramarosszigeten az első zsinagóga 1807-ben épült meg. A hitközség első rabbija Kahan Juda volt, aki 1819-ben halt meg. 1834-ben lett a hitközség rabbija a sátoraljaújhelyi cadik Teitelbaum Mózes fia, Teitelbaum Eliezer Niszan. A hitközség többsége azonban koszovi haszid volt, akik Teitelbaum rabbit nem fogadták el, és ezért a közösségen belül éles vita tört ki. A hosszú ideig elhúzódó vitából a Teitelbaum dinasztia került ki győztesen, híveiket a zsidó világ mindmáig szigeti haszidokként ismeri.
A második nagy vitára 1883-ban került sor, miután meghalt Teitelbaum Jekutiel Jehuda rabbi, aki az 1868-1869-es, az irányzatok szakadását eredményező zsidó kongresszust követően nem csatlakozott az ortodoxiához, és a hitközséget status quo ante alapon működtette. 1883-ban azonban a magyarországi ortodox rabbik nyomására a hitközség végül mégis csatlakozott az ortodoxiához, a belépés módjáról azonban hosszú és elkeseredett viták folytak a közösségen belül. A hitközségből végül a vita folyományaként 1887-ben kivált egy ún. szefárd hitközség. A városban nagyon sok, különböző irányzatokhoz tartozó haszid is élt, a különböző udvarok között többször is nagy és országszerte ismert viták törtek ki. Az első világháború után Máramarosszigeten telepedett le többek között a borsai rebbe, Hager Pinhas, a koszovi rebbe, Hager Mose és a nadwórnai rebbe, Rosenbaum Jakov Issachar Dov.
A hitközségek mellett különböző egyesületek működtek, többek között Chevra Kadisa és nőegylet, Malbis Arumim, valamint Chevrat Sasz, Chevra Misnajot és Machziké Hadat. A szefárd hitközség nyitott először iskolát Máramarosszigeten, valamivel az első világháború kitörése előtt. A helyi zsidó gyerekek többsége a hitközségek által fenntartott vagy magánkézben lévő héderekbe és talmud-tórákba járt. A városban 1858-tó1 jesiva is működött. 1874-ben Máramarosszigeten héber nyomda nyílt, amelyben fennállásáig – 1944-ig - több mint 200 héber nyelvű, főleg rabbinikus mű jelent meg. A városban héber, valamint jiddis nyelvű újságok is megjelentek. Az 1941-es népszámlálás alkalmával 6018 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvűnek.
Miután Máramarossziget az első világháborút követően Romániához került, a Machziké Hadat egylet az Agudat Jiszraelhez csatlakozott, és 1921-ben mezőgazdasági hachsarát nyitott a városban. Az ott dolgozó fiatalok közül többen alijáztak. Az első világháborút követően héber nyelvű iskola is nyílt a városban, amelyet a helyi cionisták vezettek. Ezt azonban nagyon kevesen látogatták. Az ortodox hitközség az 1920-as években hétosztályos iskolát nyitott, amelyben több száz gyerek tanult. A jesiva bóherei 1928-tó1 szőni tanultak. Ez egyedülálló volt Erdélyben, Máramarosszigetet kivéve csupán Nagyiklódon tanultak a jesivai bóherek szakmát, ők az asztalosmesterséget. A máramarosszigeti jesivában Grosz Z. Leib (Jekutiel Jehuda) rabbi még bővítette is az elsajátítható foglalkozások listáját. Az 1930-as években különböző mezőgazdasági tevékenységeket is lehetett tanulni, például baromfitenyésztést, tejtermelést és méhészetet, amelyek az alijához is segítséget nyújtottak. A jesivát részben a Joint finanszírozta Torah im Derech Erec programja keretében.
A két világháború között a cionizmus egyre népszerűbb lett Máramarosszigeten, sok cionista egyesület jött létre. Még cionista sportegyesület is működött a városban, Simson néven. Mivel a helyi zsidók döntő többsége vallásos volt, a legerősebb cionista csoport a városban a Mizrachi volt. A helyi és Máramaros megyei cionista szervezetek talán legkiemelkedőbb akciója az 1935-ben megszervezett nagy alija volt, akkor a városból és a megyéből mintegy 70 földműves család - körülbelül 400 ember - alijázott. Többségük Rehovotban telepedett le.
A magyar hatóságok 1941 nyarán több száz hontalan, azaz magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót a német megszállás alatt lévő ukrajnai Kamenyec-Podolszkijba deportáltak, ahol augusztus 27-28-án német egységek és ukrán segítőik meggyilkolták őket. A Máramarosszigetről elűzöttek közül egyetlen ember tért vissza, Mose Lieberman, az Ec Haim zsinagóga samesza. Liebermant szintén lelőtték, de csak megsebesült, és a hullahegy alján életben maradt. Amikor az átélt élményekről visszatérése után beszámolt, senki nem hitt neki, mindenki azt gondolta, hogy megőrült. Alakját a város neves szülötte, Elie Wiesel örökítette meg Az éjszaka című művében.
1941-ben és 1942-ben sokakat behívtak munkaszolgálatra, egy részüket az ország területére, de többségük Ukrajnába, a keleti frontra került, ahol közülük sokan meghaltak. 1942-ben a magyar hatóságok a hitközség több vezető tagját letartóztatták, mondván, hogy kommunisták.
1942-1943 során Máramarosszigetre sok lengyel zsidó menekült érkezett, akik különböző lengyelországi gettókból és koncentrációs táborokból szöktek meg. A menekültek fogadásában, elhelyezésében, ellátásában és továbbmenekítésében Danzig Sámuel (Smuel) rabbi volt az egyik legaktívabb. Rajta kívül Teitelbaum Salamon Leb (Jekutiel Jehuda) rabbi is segítette a menekülteket, többek között megnyitotta előttük jesivája kapuit. Mellettük a különböző haszid rebbék is bújtattak menekülteket házaikban és híveiknél.
A máramarosszigeti zsidó tanács rögtön a németek bevonulása, 1944. március 19-e után megalakult. A helyi zsidóság mozgását már április elsején korlátozták: este 6 és reggel 6 óra között nem hagyhatták el lakásaikat, a várost egyáltalán nem hagyhatták el, s üzleteiket 40 cm-es sárga csillaggal kellett megjelölniük. Az 1944. április második hetében készült hitközségi összeírás szerint a máramarosszigeti ortodox hitközség 685 adózóval rendelkezett, de a hitközség lélekszámát az összeírás nem tartalmazza.
A Máramaros vármegyében és egész Kárpátalján foganatosított zsidóellenes intézkedéseket április 12-én, a Munkácson tartott értekezleten fogadták el. Ezen Máramaros vármegyét és Máramarosszigetet Ilinyi László alispán, Gyulafalvi Rednik Sándor máramarosszigeti polgármester, Tóth Lajos rendőrfőnök, Álgya-Pap Zoltán, a Kárpátalja kormánybiztosa mellé beosztott tábornok és Sárváry Miklós csendőr ezredes képviselte. Máramarosszigeten Máramaros vármegye vezető tisztviselői számára a gettósítás lebonyolításáról Ilinyi László alispán április 12-én tartott eligazítást. Aznap délután, a Tóth rendőrfőnök elnökletével összeült polgári, rendőr- és csendőr-tisztviselői értekezleten áttekintették a műveletek részleteit, és felállították azt a húsz bizottságot, amelyet a zsidók begyűjtésével bíztak meg.
Máramarosszigeten négy utcában jött létre a gettó a város zsidó lakosai számára. A helyiek gettóba költöztetése április 20-án kezdődött. A vidéki, tehát a Máramaros vármegyei zsidókat - kivéve a Técsőre vitt técsői járásbelieket szintén a városban létesített ún. kisgettóban helyezték el, a szegénynegyedben. A két gettóban összesen csaknem 13 ezer zsidó élt, közülük majdnem 10 ezer helyi volt.
A helyiek gettósítása során a közösség vezetőiből és az értelmiségiekből mintegy 140 emŹbert elkülönítettek, és a város egyik zsinagógájában helyezték el őket élelem és víz nélkül, s a legtöbbjüket megverték. Feltehetően attól féltek, hogy ellenállást fognak szervezni. Az így különválasztottakat az utolsó transzportban deportálták Auschwitzba.
A városi gettó nagyon zsúfolt volt, egy-egy szobában akár 15-24 embert is elhelyeztek, így május 8-án már 56 személy tífuszgyanússá vált. A gettó parancsnoka Tóth Lajos máramarosszigeti rendőrfőnök, helyettese pedig Konyuk József, a helyi tűzoltóság parancsnoka volt. A zsidó tanács tagjai a következők voltak: Danzig Sámuel rabbi, Joszovits Lipót elnök (háztulajŹdonos, a hitközség utolsó elnöke), Kasztner (Keszner) Jenő, Krausz Ferenc, Jakobovits Mór és Vogel Ignác (elnökhelyettes). A zsidó tanács felügyelete alatt különböző bizottságok működtek: szociális, egészségügyi és munkabizottság. A gettóban népkonyha és zsidó rendőrség is volt. A vallási és a kulturális életet is megpróbálták megszervezni, a gettóban az ima mellett különböző előadások és tórasiurok voltak gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A gettóból csoportokat vittek ki különböző nehéz és megalázó munkákra. A férfiaknak - megalázásul levágták a szakállát.
A gettóban élőket vallatták és kínozták, elrejtett értékek után kutatva. A helyi „pénzverde" vezetői Tóth és Sárvári csendőr ezredesek voltak, segédeik pedig Fejér János rendőrfelügyelő és Konyuk József. Sárvárit egy 50 főből álló csendőregységgel Miskolcról rendelték Máramarosszigetre a gettó őrzésére. A nők altesti vizsgálatát maguk a csendőrök végezték.
A máramarosszigeti gettó lakóit május közepétől négy transzportban deportálták Auschwitzba. Az első transzport május 16-án indult, abban a kisgettó lakói voltak. A deportálás előtt a csendőrök mindenkit összegyűjtöttek a nagyzsinagógában, ahol az embereket még egyszer átkutatták. Testi motozást is alkalmaztak azért, hogy megtalálják a zsidók elrejtett értékeit.
Az első transzportban 3007 ember volt, a május 18-án induló másodikban 3148, a május 20-án indulóban pedig 3148. Az utolsó, május 22-i transzportban 3490 embert deportáltak. Máramarosszigetről összesen 12749 zsidót deportáltak Auschwitzba.
A gettók kiürítése után több rejtőzködő zsidót fedeztek fel. Egyeseket Aknaszlatinára vittek, és onnan deportáltak. Azt a csoportot viszont, amelynek tagjait a városhoz közeli erdőben fogták el, visszavitték Máramarosszigetre, és a piactéren valamennyiüket lelőtték. Többeket helyi lakosok rejtettek el házaikban.
1945-ben Máramarossziget újra Románia része lett. A háború után újra alakult a hitközségi élet. 1947-ben már több mint 2300 zsidó lakott a városban - a Zsidó Világkongresszus összeírása szerint 2308 -, akiknek többsége a háború előtt a környéken és Bukovinában élt. A máramarosszigeti zsidók jelentős része azonban a következő évek során alijázott, vagy más országokba vándorolt ki. A városban 1956-ban 1381 személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek és közülük 1083 jiddis anyanyelvűnek is. 1966-ban a zsidó nemzetiségűek száma már csak 159-re, a jiddis anyanyelvűeké pedig 71-re csökkent. 1977-ben 116, 1992-ben pedig 33 személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek. Utóbbiak közül 31 volt az izraelita vallású. Máramarosszigeen 2002-ben 22 zsidó nemzetiségű és izraelita vallású személy élt, akik közül 7 személy a jidŹdist tekintette anyanyelvének.

Mártír: Kamenár Klein Ida és a seredi zsidó közösség




Misna

משנה מסכת חגיגה פרק א משנה ז

רבי שמעון בן מנסיא אומר איזהו מעוות שאינו יכול לתקון זה הבא על הערוה והוליד ממנה ממזר אם תאמר בגונב וגוזל יכול הוא להחזירו ויתקן רבי שמעון בן יוחי אומר אין קורין מעוות אלא למי שהיה מתוקן בתחלה ונתעוות ואיזה זה תלמיד חכם הפורש מן התורה:

Mezőkovácsházi járás székhelyén 1835-ben 4 zsidó család élt. 1870-ben 54, 1880-ban már 92 (2,5 százalék) zsidó lakott a községben. 1895-ben alapították a helyi Chevra Kadisát, 1912-ben pedig az ortodox fiókhitközséget. Zsinagógával, fürdővel és rabbilakóházzal rendelkeztek. A közösség tagjai a helyi kereskedelemben fontos szerepet töltöttek be.
Az országos tendenciával ellentétben itt a Horthy-korszakban is nőtt a zsidók száma, hiszen 1910-ben 197 (4,4 százalék) zsidót, 1930-ban már 382 izraelitát számoltak össze. A településen 1941-ben 391 (6,5 százalék) izraelita vallású és 7 keresztény hitű, de zsidónak nyilvánított embert tartottak számon. Közülük a népszámláláskor egy személyt jiddis anyanyelvűként írtak össze.
A helyi zsidókat 1944. május 15-től a Közjóléti Szövetség méntelepén kialakított gettóba zárták. Oda kerültek még a református kovácsházi zsidók is. A tábor területén május végén 333 fő volt. A gettó élére tíz fős zsidó bizottságot (zsidó tanácsot) állítottak. A zsúfoltság igen nagy volt, ezért felmerült, hogy a Kállay-féle tanyára is telepítsenek zsidókat, de erre végül nem került sor. A tábor lakóházból, istállóból és raktárépületből állt, s ezek összesen 800 négyszögölnyi területet foglaltak el. Létesítettek itt kórházat is a betegek részére, amelyben június elején megközelítőleg 20 embert ápoltak. A tábor rendelkezett szülőszobával, hullakamrával és konyhával is. A temetőt a helyi izraelita sírkertben jelölték ki. A tábor belső rendjére zsidókból álló őrség vigyázott.
Az idekerült zsidókat a csendőrség folyamatosan ellenőrizte, hogy milyen értékek vannak náluk. A vagyontárgyakat elvették, és átadták az illetékes hatóságoknak. A tábor területén történtek sikertelen öngyilkossági kísérletek, amelyek három felnőtt korú személyt és egy gyermeket érintett. Az itteni zsidókat - a legutolsó jelentés szerint 338 zsidót - június 17-én átvitték Békéscsabára. Ott a zsidó származású emberek számára a helyi dohánygyárat és a környékét jelölték ki lakhelyül. Végül Békéscsabáról a városból június 25-én az egész gettót német munka- és haláltáborokba deportálták.
A világháború végére a mártírok száma több mint 300 főre tehető. Mintegy 24 család élte túl a holokausztot. Az ortodox hitközség 1945 után újjáéledt. A településen 1949-ben még 108 fős izraelita közösség működött Hermann Sámuel elnök vezetésével. A többség a későbbiekben alijázott, vagy az 1956-os események hatására hagyta el Magyarországot. Az elnéptelenedett zsinagógát és a hozzá tartozó épületeket 1974-ben lebontották.

Mártír: Braun Szidónia és Czukker Margit

Anyám családja a Heves-megyei Sirok községben élt. Korán betegségben meghalt nagyapám műbútor asztalosként dolgozott. Halála után a nagymamám libakereskedésből tartotta fenn a négytagú családot. A kép a recski gettóba kerülés előtt készült, ahonnan édesanyámmal együtt Auschwitzba deportálták őket. Nagymamám 43, míg nagynéném 14 éves volt, amikor megölték őket. Már az elején elválasztották édesanyámtól és egyenesen a gázkamrába kerültek. A szűk családból, anyai ágon ketten élték túl. Nagybátyám munkaszolgálatból jött vissza. Édesanyám előbb Auschwitzban volt, majd átkerült Bergen-Belsenbe, ahol egy lőszergyárban dolgozott és túlélte a szörnyűségeket. Ennek köszönhetem, hogy ma élek.

Dr. Bányai László

Misna

משנה מסכת מגילה פרק ג משנה א

[א] בני העיר שמכרו רחובה של עיר לוקחין בדמיו בית הכנסת בית הכנסת לוקחין תיבה תיבה לוקחין מטפחות ומטפחות לוקחין ספרים ספרים לוקחים תורה אבל אם מכרו תורה לא יקחו ספרים ספרים לא יקחו מטפחות מטפחות לא יקחו תיבה תיבה לא יקחו בית הכנסת בית הכנסת לא יקחו את הרחוב וכן במותריהן [ב] אין מוכרין את של רבים ליחיד מפני שמורידין אותו מקדושתו דברי רבי יהודה אמרו לו אם כן אף לא מעיר גדולה לעיר קטנה: